A pletyka természete

Néhány hónappal ezelôtt még attól volt hangos a sajtó, hogy megjelent a Pletykaanyu címû regény, és az íróra megharagudtak a szegváriak. Merthogy olyan dolgokat is megírt Grecsó Krisztián, ami nem úgy történt. Úgy tûnik azonban, a szegváriak nem haragtartók és már megbocsátottak, hiszen képzômûvészeti kiállításuk megnyitására a fiatal írót kérték fel.

– Remélem, valóban megbocsátottak, de errôl ôket kellene megkérdezni - mondja az író. A média felelôssége is nyilvánvaló, hiszen csak az volt az érdekes, aki haragját kinyilvánította. De ezzel senki sem járt jól: sem a haragos, sem a könyv és nem jártam jól én sem, mert a könyvemet botránykönyvként mutatták be és nem a valós értékei alapján. A szegváriak nagy többsége azonban nem foglalkozott vele, vagy nem talált benne kivetni valót.

– Mi volt a Pletykaanyu megírásával a célja?

– Sem több, sem kevesebb, mint megmutatni valamit ebbôl a világból. Engem érdekel ez a világ, az itteniek és az itteni történések. Nem a személyes dolgok érdekeltek. Mint írót foglalkoztatott a pletyka természete.

– A regényben mennyi a gyerekkori élmény, és mennyi az írói fantázia szüleménye?

– Az szokták mondani az ilyen jellegû írásokra, hogy megfûszerezett valóság. Olyan rétegeket hoz létre, ami táplálkozik ugyan abból amit ismerünk, tehát az én gyerekkori élményeimbôl, de nem azt adja vissza. Ez a mágikus realizmus, amit általában a dél-amerikai írókra szoktak használni. Úgy vélem, aki elolvasta a könyvet, nem gondolja azt, hogy ez a világ, amiben élünk, egészen így nézne ki, ennyi csodával, mint amennyivel ez a könyv meg van fûszerezve.

– Folytatódik a Pletykaanyu valamilyen más formában?

– Dolgozom, de nem a Pletykaanyu folytatásán. Ami ebbôl engem érdekelt, tehát a pletyka természete, azt feldolgoztam. Viszont ami most érdekel, az is ehhez a világhoz kapcsolódik. Ezt a munkát az Élet és Irodalom havonta részletekben közli. Ez négy alföldi fiatal életét, kalandjait vázolja fel. Ebben erôsebb a biblikus szál is, és rengeteg az anekdota és a humor.

– Jelenleg Békéscsabán él, és a helyi irodalmi újság, a Bárka szerkesztôje. Onnan vissza lehet térni a szegvári gyökerekhez?

– Inkább úgy fogalmaznék, elszakadni nem lehet. Tizennégy éves koromig nem tudtam milyen nem Szegváron élni. Abban a zárt közösségben, ami védettséget és felszabadultságot is jelent, az ember úgy gondolja, az a világ közepe. Ettôl elszakadni nagyon nehéz, és igazából nem is akarok. Az, hogy most Békéscsabán élek, és az irodalommal foglalkozom, öröm, mert a szakmámban dolgozhatom, és nem kell egészen mást csinálnom az írás mellett.

Vanó Éva