Tisztelgés Bugyi István
előtt
Papp
Zoltán könyve
Orvos családból származik.
Így már gyermekkorában megtapasztalta a magyar egészségügy helyzetét. Dr.
Papp Zoltán, immáron főorvos, Békéscsabáról került a Szegedi Orvostudományi
Egyetemre, ahol néhány rendkívüli professzorra, tanárra emlékezhet vissza. Akik,
mint mondja, nem csak ragyogó szakemberek, hanem kiváló emberek is voltak.
A következő helyszín Szentes. Jelentős állomás, hiszen itt
ismerkedhetett meg Bugyi professzorral, akiről most könyvet írt.
– Igaz, hogy csak két évig
dolgozhattam vele – mondja. – Rendkívül karizmatikus egyéniség volt, mély
humánummal megáldott ember, aki még nyolcvan évesen is a kerékpárján érkezett
mindennap az osztályra. Halála előtt egy héttel, ’81 áprilisában még operált.
Húsz éve már nincs köztünk, gondoltam, hogy egy ilyen nagy formátumú emberről
feltétlenül írni kell, meg kell emlékezni, hogy az utódok, az utánunk következő
orvosnemzedék is tudja, hallja, hogy egy ilyen nagy ember dolgozott a szentesi
kórházban.
– Többen is visszatérnek
hozzá gondolatban. Írnak róla. Mit gondol, miért?
– A kórház sebészeti
osztályára 1931. január 1-jével nevezték ki, és gyakorlatilag 1975-ig, a
nyugdíjazásáig dolgozott, osztályvezető főorvosként, sőt három alkalommal, a
kórház igazgatói feladatait is ellátta. ’75-től egészen a haláláig, ’81-ig
bejárt a kórházba, tudományos munkatársként segítette a munkánkat és közben operált. Mint már említettem,
rendkívül karizmatikus egyéniség volt, nagy tudású ember, négy nyelven beszélt,
írt és olvasott folyékonyan. Mintegy tíz tudományos könyvet írt. Fő műve a
sebészetről szól, ami két kötetben jelent meg 1960-61-ben, ez az orvosoknak is
kötelező olvasmány volt, mintegy kétezer oldalon írja le a sebészetben
előforduló betegségeket. Az első könyvét még fiatalon, ’39-ben írta. Amiért
díjat is kapott. Rendkívül sokat publikált.
– Mégis mi motiválta a könyv
megírásában?
– Egy pályázat, ami 1999-ben
jelent meg a szegedi egyetemen működő öregdiákok szövetségénél. Bugyi Istvánról
lehetett írni dolgozatot. És amivel végül is díjat nyertem. Akkor négy orvos,
akik kötődtek a professzorhoz, Tóth Csaba, Mencser András, Tari Gábor és jó
magam összefogtunk, hogy meg kell jelentetnünk egy könyvet. Ez másfél évvel
ezelőtt meg is történt, azonban abban elsősorban visszaemlékezések, gondolatok
merültek fel, nem egy kifejezetten tudományos értékű könyv.
– Amit megírt, az ilyen?
– Nem egy szószátyár könyv,
nem az a célja, hogy Bugyi professzort, akit rendkívül tisztelek, szeretek és
becsülök, egyfajta paidesztálra emeljük. A tények alapján akartam bemutatni,
ebben a könyvben tudományos alapon megvan írva az életrajz, a családfa,
bibliográfiák, a könyvei pontos leírásai, életrajzi adatok vannak benne. Ez egy
tudományos igényű könyv. A kötet bizonyos fejezetei angol, német és francia
nyelven is olvashatók. Szentesnek több nyugati várossal van kapcsolata.
Megismertethetjük velük, hogy a városban ilyen komoly szakember élt és
dolgozott, mint Bugyi professzor.
– Úgy tudom, többen is segítették
a munkában.
– Zsoldos főorvos úr, mint
mindig, a könyv írásakor is nagy segítséget nyújtott. Amikor Bugyi professzor
meghalt, hagyatékát, levelezéseinek egy részét ő rendezte. A levelek nagy része
a levéltárban megtalálható. Ez egy következő munka lehetne. Tekintettel arra,
hogy a professzor gyönyörű magyarsággal írt, nagyon szép betűkkel és
stílusosan. És volt humora. Ez nagyon fontos.
– Nagyon megdolgozott a
könyvel?
– Több mint másfél évig
készült. Aprólékosan átnéztem mindent. A munkámban nagy segítséget nyújtott a
levéltár, az önkormányzat, mint kiadó, és természetesen Bodrits István, a könyv
szerkesztője.
– És a professzor úr után?
Hogy érzik magukat a munkahelyen?
– Úgy érzem, abban a
szellemi műhelyben, amit Bugyi István ránk hagyott, méltó kezekben van az
osztály.
– Július 1-jével
előléptették. Főorvosként hogy érzi magát?
– Köszönöm szépen, jól. Több
a munkám, a felelősség is. A szakmában nagy előrelépésnek tartom. Rendkívüli
módon örülök az erkölcsi elismerésnek.