A 18. századi Szentes mindennapjai 3.

Bekapált becsület

A jól végzett munkának különösen nagy volt a becsülete a város életében. Nem egyszer találunk a város jegyzőkönyveiben olyan megjegyzéseket, hogy valakinek a tanúvallomását azért tekinti a bíróság döntőnek, mert köztudottan tisztességes és becsületes munkát végez. A munkavégzéssel kapcsolatban éppen ezért sok szokás alakult ki, melyek normává válva évszázadok alatt honosodtak meg és a paraszti élet mindennapjaihoz kötődtek. E szokásokat törvényként alkalmazták a jobbágy-parasztok ügyes-bajos ügyeik megítélésénél.

Munkaszerződést a szó mai értelmében a 18. században nem szabad keresnünk, de ha valaki béresnek, gulyásnak vagy éppen napszámosnak szegődött el, akkor a szóban megkötött megállapodás mindkét felet kötelezte.

A város lakói számára a szállásföld és az állatok mellett a szőlőskert jelentette azt a vagyont, amelyből olyan jövedelemre lehetett szert tenni, mely megkönnyítette mindennapi életüket. Ahhoz azonban, hogy a várt jövedelem realizálható legyen, a szőlőt gondosan kellett művelni és a munka elvégzésére gyakran napszámosokat alkalmaztak. Történt az 1773. évben, hogy a szőlőföldek kapálásának ideje elérkezett. A természet nem szokott különbséget tenni, hogy szántóföldet vagy szőlőt kell-e kapálni, rendszerint a munkát mindig egy időben kellett elvégezni, itt és ott egyaránt. A gazdáknak ezért igyekezniük kellett. Az egyik gazda úgy gondolta, hogy kapást fogad a szőlőskertjébe.

Ez könnyen ment, hiszen a szomszédos kertekben többen is dolgoztak. Átkiabált a munkásokhoz, segítene-e valaki neki is. Az egyik munkás ajánlkozott, hogy napszámban elvégzi a munkát. Megegyeztek, a kapás elkezdett dolgozni, és a gazda is ott maradt még a tőkék között. Ekkor nagy zajjal, káromkodással, fenyegetéssel, kapalengetéssel rájuk rontott a szomszédos kert tulajdonosa. Korábban már említettem, hogy a káromkodást súlyosan büntették, különösen, ha ezen nem éppen dicsérendő szóáradatba az „akasztófáravaló” kifejezés is szerepelt. Ezzel ugyanis azt állította a káromló, hogy a káromolt olyan súlyos bűncselekményt követett el, melyet a korabeli jogrendszer halálbüntetéssel fenyegetett. Összefutott mindenki a kertekből s próbálták csitítani a feldühödött szomszédot. A becsületében megsértett gazda természetesen azonnal a város törvényszékéhez fordult igazságot követelve magának.

A bíróság meghallgatta a feleket és a tanúkat, akik a csetepatét hallották, s arra a megállapításra jutott, hogy a veszekedés oka az a kapás, aki napszámosnak ajánlotta magát. A szokásjog értelmében, aki egy esztendőre vállalt munkát egy gazdánál, akkor ebben az évben ott kellett dolgoznia, ezért kapta a bérét és az egyéb juttatásokat, mint a szállást, élelmet, egy tiszta ruhát és egy pár csizmát. Ezen idő alatt nem lehetett másnál munkát vállalnia. (A 18. században nem ismerték a másodállás fogalmát.) A kapás megszegte az ősi szabályt. A bíróság a káromkodó és kapával fenyegetőző gazdát húsz pálcára büntette, de mivel indulatának okozója a szolga volt, ezért a szolgát is 12 pálca büntetésre ítélték, mondván nehogy még egyszer elfelejtse, hogy ha éves szolgálatra szegődik, akkor azt meg is kell tartania. A bíróság ráadásként bírói dorgálásban részesítette azt a gazdát is, aki napszámosának fogadta a másik gazda szolgáját. Így emlékeztette a becsületes törvényszék a város lakóit is az ősi szokásjogi normák betartására.

Homoki-Nagy Mária