A XVIII. századi Szentes mindennapjai (5.)

Az édes mostoha

Sajnos a korabeli századokban is gyakran előfordult, hogy a gyerekek édesapjuk korai halála miatt árván maradtak. A jobbágyparasztság körében az árvákról és különösen az őket a teljes nagykorúságuk idején megillető vagyonukról a közösségnek, azaz a városnak kellett gondoskodnia. A szokásjog értelmében az árva gyermekek nevelése, táplálása édesanyjuk felelőssége volt, a vagyon kezelésével pedig gyámot -tutort- bíztak meg. A gyám megbízása a mezőváros tanácsának a hatáskörébe tartozott, ezért az ő felelősségük is volt, hogy becsületes ember lássa el a vagyon gondozásának feladatát. Az esetek többségében az árván maradt gyermekek vagyonát értékesítették, s a befolyt összeget a gyámnak kellett kezelni. Amennyiben az árvák édesanyja újból férjhez ment, a város azt a megoldást is választhatta, hogy a mostohaapát bízta meg a tutori feladatok ellátásával. A tanács igyekezett ellenőrizni a gyámokat, nehogy elpazarolják az árvák vagyonát, ezért évente beszámolásra kötelezte őket. Ennek ellenére a gyámokat gyakran érte támadás az árvák rokonai részéről, akik szívesen kezelték volna, gyakran saját hasznukra, az árvákat megillető pénzt.

Történt az 1802. évben, hogy két árva kisgyermek apai nagyapja és két nagynénje pert indított az édesanya és annak új férje ellen, kérve a becsületes törvényszéket, változtatná meg a tanács korábbi döntését és bízná reájuk a vagyon kezelését, mivel állításuk szerint a megtámadottak herdálják az örökséget, sőt szülői kötelezettségeiknek sem tesznek eleget. Az eset azért volt érdekes, mert az árvák édesapja kovácsmesterséget folytatott, a városban működő céh tagja volt, s halálával üresen maradt a műhely.
A mesterséget csak az folytathatta, aki tagja volt, vagy akit újonnan felvettek a céh tagjai sorába. Az árvák mostohaapja a kovács céh egyik megbecsült tagja lett, s így az a szerencsés helyzet állt elő, hogy az árvák apai örökségét, a lakóházat és benne a kovácsműhelyt nem kellett elárvereztetni, hanem a mostohaapa folytathatta benne a munkát, s évenként beszámolt a tanács előtt, milyen nyereségre tett szert, mit fordított abból a ház állagának megőrzésére, a gyermekek táplálására, ruházására. Ezt a felelősséget irigyelték meg az apai rokonok, s hamis rágalmakkal igyekeztek a törvényszéket rábírni a tutor személyének megváltoztatására. A törvényszék azonban óvatos volt. Nem hagyta magát az apai rokonoktól befolyásolni, s a megszokott körültekintéssel alaposan utánajárt az esetnek. Ellenőrizte a gyám évenkénti elszámolását, meghallgatta a kovács céh tagjainak véleményét, sőt arra is kíváncsi volt, mit mondanak a szomszédok. Végül arra a megállapításra jutott, hogy az apai rokonok semmi alapos indokot nem tudnak bizonyítani, amiért a gyámi tisztségtől a mostohaapát meg kellene fosztani.
Ezzel szemben az vált világossá, hogy az édesanya és férje jól viseli gondját az árváknak, mindent megtesznek, hogy a ház és a hozzá tartozó épületek jó állapotban maradjanak, melyre az anya saját hozományát, férje saját vagyonát is ráfordítja. A várostól soha semmilyen segélyt nem kértek, sőt az is bizonyítást nyert, hogy a mostohaapa nagyon szereti a két árvát, ahogy a szomszédok egybehangzóan hitük letétele mellett állították „mostohaattyuk annyira szereti őket, hogy sokszor az öliben is láttatik tartogatni” és a kovácsmester feleségével együtt „úgymint eddig minden jutalomkívánság nélkül kívánja az árvák gondját viselni.”

A törvényszék ezzel elutasította a rokonok követelését és az „ok nélkül való gyalázkodásuk miatt” méltó testi büntetésre ítélte őket.

Lám-lám a mostoha is lehet édes, s az sem baj ha a szülők a szomszédok számára is egyértelművé teszik, hogy szeretik a reájuk bízottakat.

Homoki-Nagy Mária