A XVIII. századi Szentes mindennapjai (7.)

Az igazság nem beteg

“Mi az igazság?” – tette fel már Pilátus is ezt a kérdést, s azóta is gyakran kérdezzük ezt egymástól. Aki pedig azt a hivatást választotta, hogy a jog eszközeivel szolgálja az igazság érvényre jutását, annak még gyakrabban kell ezt a kérdést feltennie és lehetôség szerint jó választ is kell adnia. A válaszadás pedig nem könnyû, hiszen az emberek legtöbbször úgy érzik, azt gondolják, hogy nekik van igazuk, nem pedig a másiknak. Ilyenkor a bíróságnak kell megkeresni az igazságot, hiszen az emberiség történetében mindig az adott közösség erre hivatott emberei tanították másoknak az együttélés örök szabályait.

Egy mezôváros életének mindennapjaihoz tartozott az állatokkal való foglalkozás. A legfontosabb értékek egyikét jelentette a ló, a marha vagy a juh. Éppen ezért, a törvényszék mindig tudatosan hivatkozhatott arra, hogy a jobbágy-parasztság körében az emberek mindent tudnak, amit az állatokról tudni kell. Mégis gyakran pereskedtek egymással a jobbágyok vagy azért mert “elveszett” az állat, vagy azért mert kárt okozott a szomszéd gabonájában, vagy éppen azért, mert az eladott állatért nem kapta meg idôben a vételárat az eladó.

Történt az 1779. évben, hogy az egyik gazda értékesíteni akarta egyik tehenét. Ezért azonban nem akarta a szállási munkát félbehagyni, így az adásvétel lebonyolítását két kereskedôre bízta. Még a vételárban is megegyeztek, amennyiért a vásárban a kereskedôk a tehenet eladhatják. A kereskedôk azonban sem a túri vásárban, sem pedig a kecskeméti vásárban nem értékesítették az állatot, hanem visszahajtották Szentesre, és ott az alsó legelô számadó gulyásának az ôrzésére bízták. Ezt követôen pedig megüzenték a gazdának, hogy az állat betegsége miatt nem lehetett azt eladni. S mint akik jól végezték dolgukat hazamentek. Csakhogy a hajtott tehén a számadó gulyás elôl elveszett, mire a gazda érte mehetett volna. A gazda ott maradt tehén és pénz nélkül. Igazának tudatában követelte a kereskedôktôl az állat megalkudott vételárát, ám a kereskedôk az állat “kórságos” voltára hivatkozva megtagadták annak kifizetését. A gazda a törvényszékhez fordult segítségért. A bíróság az igazság kiderítése érdekében mindkét felet meghallgatta. A gazda tagadta, hogy beteg állatot adott a kereskedôk birtokába, aki ezzel szemben azt állították, hogy a gazda “tudva, kórságos állatot” adott nekik. Ôk ezután kötelességüket teljesítve a legelôre hajtották a beteg tehenet és értesítették a gazdát. Miután az állat elveszett, egyik fél állítását sem lehetett az állat megszemlélésével bizonyítani. Ugyanakkor mi is érezzük, hogy a kereskedôknek nincs teljesen igaza. Ha ugyanis az állat beteg volt, miért vitték el két egymást követô vásárba, miért hajtották ezt követôen a legelôre, ahelyett, hogy azonnal szóltak volna az eladónak, mondván, hibás árút szolgáltatott. Mi az igazság ebben az esetben? Ôsi szabály szerint a vevônek mindig meg kell nézni, milyen árut vásárol. Hibás áru vételére senki sem kötelezhetô. Ha pedig késôbb derül ki az áru rejtett hibája, azonnal értesíteni kell az eladót, mert csak így kötelezhetô kártalanításra. Az adott esetben a kereskedôk több mint tíz napig tartották birtokukban a tehenet, s ahelyett, hogy a gazdának szóltak volna elôbb a számadó gulyás ôrzésére bízták az állatot, majd egy harmadik személlyel megüzenték a gazdának, hol találja a beteg állatot. Mindezeket figyelembe véve igazságosan döntött a törvényszék, amikor a tehén vételárának megfizetésére kötelezte a kereskedôket, így fogalmazva meg ítéletét: “a vevônek okosnak és szemesnek kellett volna lenni, sôt ami nagyobb, a Kurca hídján, közel a város házához magának a gazdának a házához kellett volna vinni a tehenet és szembe felôle beszélni, nem pedig másra bízni azt tíz napokig.”

S hogy mi a felelôssége egy számadó gulyásnak, ha ôrzése alól elveszik egy állat, azt majd egy másik történetben mesélem el.

Homoki-Nagy Mária