A XVIII. századi Szentes mindennapjai (9.)

A gazda, a ló és az igazság

A mezôvárosi életformához hozzátartozott az állattartás. Így azután jelentôs azon peres ügyek száma, melyekben vagy az elkóborolt állat a gabonában, veteményben okozott kár megtérítését követelték, vagy az elveszett, elbitangolt állat sérüléseiért próbáltak a gazdák kártalanítást igényelni. Ôsi, szokásjogi normaként élt az a szabály, hogy ha elbitangolt állatot talált valaki a veteményesében, akkor azt be kellett fognia, s a városházához kellett hajtania. Ott az állat gazdája három napon belül jelentkezhetett tulajdonáért, s ha bizonyítható volt a befogott állat által okozott kár nagysága, akkor azt az állat tulajdonosának meg kellett téríteni. Ha nem jelentkezett az állat gazdája, akkor a város a megbecsültetett áron értékesíthette az állatot. Meg kell mondanunk, hogy ezt a szabályt ritkán tartották be a szentesi gazdák, mivel a legtöbb esetben ismerték az állatokat és azok gazdáit is egyaránt. Ezért tudták, hogy merre hajtsák vissza az elkóborolt jószágokat. Ilyenkor természetesen az is megesett, hogy megsuhintották a bitang jószágot, mielôbbi távozásra nógatva azokat. E sürgetések alkalmával gyakran az állatok is megsérültek, szerencsésebb esetben, csak kisebb baj történt, máskor bizony az állat életébe is kerülhetett a cselekedet.

Történt az 1795. esztendô tavaszának kezdetén, “amikor a nagy fergeteg után a lovakat ki lehetett ereszteni legelni”, hogy két szomszéd a Veker alá engedte a lovakat, szaladgáljanak egy kicsit a hosszú tél után. A gazdák megbíztak lovaikban, hogy a Veker partja mellôl nem fognak elmenni, s ôrizet nélkül hagyták azokat. Eközben a marháik körüli teendôket igyekeztek ellátni. Csakhogy a lovak a Veker partján található fû helyett a közelben lévô harmadik gazda gabonáját találták alkalmasnak éhségük csillapítására, s bizony, bizony jelentôs kárt okoztak a zsenge tavaszi vetésben. Észrevette a gazda a vetésben legelészô lovakat, s miután tudta, hogy csak a két szomszédé lehetnek, nem fogta be azokat, hanem kizavarta ôket a vetésbôl, igaz, nem figyelt arra, merre indulnak el, mert kora tavasz lévén, hirtelen nagy hóvihar támadt. A lovak közül kettô visszafordult saját szállása felé, a harmadik viszont a Vekernek vette az irányt, de a fergeteg miatt nem tudta azt átúszni, s belefulladt. Természetes, hogy a megdöglött ló árát a szomszédján követelte a károsult. Az nem akart fizetni, mondván többször elôfordult, hogy a lovak az ô vetésében kötöttek ki, ahonnan mindig becsülettel hazaterelte ôket. Figyelmeztette is a szomszédját, vigyázzon jobban az állatokra. Miután ezt nem tette, megtörtént a baj, ezt azonban ô ki nem fizeti.

A becsületes bíróság ismerte a gazdák szokásait, s most is az igazságnak megfelelô ítéletet hozott. Igaz, a vetésben legelészô lovakat a gazda nem fogta be, “de gazda lévén, tartozott maga vetésit oltalmazni. Azt cselekedve, következésképpen nem rossz szándékból és akarattal vesztette el a lovat. A ló gazdája viszont tartozott volna lovának gondját viselni.” Miután állattartó gazda lévén nem vigyázott az állataira, viselnie kellett az elszenvedett kárt. Viszont a szomszéd sem követelhette a vetésében keletkezett kárt, mert bár nem szándékosan vesztette el a lovat, az ôsi szabályt mégiscsak megszegte. Így egyik gazda sem mutogathatott a másikra, hogy ki követett el nagyobb hibát.

Homoki-Nagy Mária