Szombaton a sportcsarnokban rendezett ünnepségen
nemcsak a 2002-es esztendő legjobb teljesítményeit
jutalmazta a város vezetése, egy rendhagyó
díj átadása is szerepelt a programban. Szentes
Sportjáért Életműdíjjal jutalmazták
Bandula Mihály testnevelőt, aki több mint négy
évtizedet dolgozott ezen a területen. Szűcs Lajos alpolgármester
méltató szavait hallgatva az ünnepelt a könnyeivel
küszködött. Mint utóbb elárulta, meghatódottságát
csak a meglepetés ereje múlta fölül, hiszen
semmit sem tudott a neki odaítélt díjról.
Pár nappal később, amikor találkoztunk,
már szívélyes mosollyal fogadta a gratulációkat
az igazságos szigoráról is ismert tanár
úr. A múltat firtatva először a kézilabdáról
mesélt nekem. A hetvenes évek elejétől a már
említett labdajáték kapta a főszerepet az életében,
43 NB-II-es vagy annál magasabb osztályban szereplő
játékos nőtt föl a kezei alatt, s még
most is egykori tanítványai játszanak a helyi
csapatban. Az már más kérdés, folytatta,
hogy eltűntek azok a szakemberek, akik időt és energiát
nem kímélve megteremtették e gyönyörű
sportág bázisait. A hetvenes évek derekán
került a Rébeli Szabó József irányította
vízilabdasport közelébe, később ez a kapcsolat
a dr. Tóth Gyulával végzett közös
munka kapcsán teljesedett ki egészen, akivel az egymás
iránti megbecsülés jelentette a siker zálogát.
Együttműködésük alatt ismerte meg és
el a későbbi mesteredző technikai, taktikai ismereteken túlmutató
pszichológiai és pedagógiai kvalitásait.
A pólós berkeken belül legendás "Bandula-disco"
is ekkor született meg. Ez volt az a szárazföldi
tréning, ami szinkronban a vízi edzésekkel
mindig az adott tempóban, gimnasztikával, atlétikával
erősítette a fiatalokat. Itt említette a tanár
úr, borzasztó büszke, hogy részese lehetett
a magyarországi női vízilabda megalapításának,
hiszen azóta ez a sportág az olimpián kívül
minden színtéren aranyérmet hozott az országnak.
A lányok és a fiúk összehasonlításánál
a gyengébb nem felé billent a mérleg, tapasztalatai
szerint ők lelkesebben, pontosabban hajtották végre
a gyakorlatokat, míg a férfiak sokszor nyűgösködtek
a kirótt penzumon. Amikor a kedvencekről kérdeztem,
ugyanúgy szóba hozta az eredményes versenyzőit
(Komjáti Éva mezei futót, a kézilabdásokat,
Komlósi Péter és Sipos Edit vízilabdázókat),
mint a "botlábúakat", akikkel ha csak egy
kicsit is megszeretette a sportot, a mozgást, már
sikerként vonult emlékezetébe. Felidézte
az általa megálmodott és létrehozott
Szakmunkás Olimpiát, amin generációk
sora versenyezhetett, vívhatott nagy küzdelmeket.
Végezetül az egészségre tértünk,
s mint mondta, az a legfontosabb. Érmek ide, kupák
oda, a mindennapi mozgás csöppnyi áldozat egy
hosszú, boldog életért.
B. D.
|