Valamikor 1987-ben levél érkezett levéltárunkhoz dr. Varga Lajos ny. tanár aláírással, amelynek a lényege az volt, hogy az elmúlt 50 évben felgyülemlett irat, levél, fotó stb. hagyatékát a Szentesi Levéltárban szeretné elhelyezni. Hamar kiderült, hogy városunk köztiszteletben álló gyermekorvosának édesapjáról van szó, aki sok évtizede elkerült szülővárosából, és Tiszaföldváron él. A témában több levélváltás történt, de megállapodásra nem került sor. Ebben az időben jelent meg a Bodrits István könyvtáros kezdeményezésére készült Szentesi ki kicsoda? c. kiadvány, amelyben - mint elszármazott neves szentesi - Varga Lajos is szerepel. Kortársainak és több ezerre menő tanítványainak számára ismerősek lehetnek az alábbi életrajzi adalékok, de nem árt, ha a mai nemzedék is megismeri azokat. Varga Lajos régi szentesi családban született 1913. február 15-én. A Horváth Mihály Gimnázium elvégzése után, 1937-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett földrajz-történelem szakos tanári diplomát. 1939-49 között előbb Técsőn, majd Kunszentmártonban tanár; ez utóbbi helyen megalapítója és vezetője a Parasztdolgozók Tanítóképző Intézetének. 1940-ben egyetemi doktori címet szerzett a Körös-Tisza-Maros szög földrajza c. disszertációjával. 1950-től 1973-ig a tiszaföldvári Hajnóczy József Gimnázium és Szakközépiskola tanára, a település egyik legtevékenyebb, legismertebb és legnépszerűbb embere. A tudományos ismeretterjesztés egyik helyi motorja, 45 tudományos közlemény szerzője, az ország első földrajzi múzeumának - Tiszazugi Földrajzi Múzeum - megalapítója, szervezője, 1956-1965 között vezetője. A történelem viharai ugyan elsodorták Szentesről, de kapcsolata sosem szakadt meg szülővárosával. A "jó öreget" - ahogyan szakmai berkekben emlegetjük Lajos bácsit - a múzeum is rendszeresen meghívta rendezvényeire, amelyeken meg is jelent, amikor ideje és egészsége megengedte. Jómagam egy ilyen alkalommal találkoztam vele először személyesen. Közvetlen modorával, szellemi frissességével rendkívül elragadott. Egy-két évvel később annál nagyobb örömmel fogadtam Rózsa Gábor múzeumos barátom invitálását, hogy menjünk el Tiszaföldvárra Varga Lajos bácsit meglátogatni. Ifj. Lantos Balázs autójával keltünk útra, aki a Lajos bácsi "házi múzeumában" található egykori szentesi cserkészcsapat hiteles zászlóját szerette volna megtekinteni. Az utca és házszámot ismertük (Öcsödi u. 48.), ennek ellenére elkeveredtünk Tiszaföldváron. Egy darabig az utca után kérdezősködtünk, de hiába. Ekkor Rózsa Gábor azt kérdezte meg az egyik járókelőtől, hogy hol lakik Varga Lajos nyugalmazott gimnáziumi tanár. Ja?! Miért nem ezzel kezdték?! Nyomban pontos eligazítást kaptunk. Máig bennem él, hogy milyen őszinte örömmel fogadta Lajos bácsi a "szentesi delegációt". A 30-40 éves korkülönbség eltörlődött. Az "Isten hozott benneteket!" - kupica leöntése után, olyan élénk - minden kötelező udvariaskodástól, tiszteletköröktől mentes - diskurzusba kezdtünk, mintha ősidők óta ismertük volna egymást. Beléphettünk Lajos bácsi "birodalmába": könyv-könyv hátán (polcon, földön); képek, metszetek, oklevelek, térképek, régi agyagedények, érmék...stb., no és csiszolt kövek, ásványok, ércek, egyéb földtani emlékek. Vagyis egy kisebb múzeumban találtuk magunkat, amelynek minden darabjához egy történet tartozott, amelyeket Lajos bátyánk érdekfeszítő, szakszerű tudományossággal elmesélt. Az órák észrevétlenül röpültek; késő délután mégis ki kellett mondanunk, hogy nekünk indulni kell haza. A szerzett élmény hatása alatt - útban Szentesre - megfogadtuk, hogy Varga Lajos bácsit a jövőben rendszeresen meg fogjuk látogatni. Egy év elteltével Vörös Gabriella múzeum-igazgató emlékeztetett bennünket fogadalmunkra. Nosza, augusztus végén (Lajos-nap közelében) ismét megjelentünk T. Földváron. Mivel korábbi látogatásunk alkalmával olvastuk az ajtóra kifüggesztett figyelmeztető feliratot, miszerint: "Ide csak hozni lehet, vinni nem!", számos újabban megjelent szentesi helytörténeti kiadvánnyal kedveskedtünk házigazdánknak. Lajos bácsi szíves fogadása mellett ismét olyan élményeket gyűjtöttünk, hogy alig akaródzott Tőle elválni. A következő évben - ez már az 1990-es évek végére esik - Ő írt és üzent, hogy Lajoskám, kezdjétek megszervezni a Szentesi Levéltárba szánt iratok elszállítását. Kicsit megijedtem, hogy a "jó öreggel" nincs-e valami baj. Szállításra alkalmas járművel mentünk, új kollégákkal. Néhány órai barátkozás után bepakoltunk a buszba két katonaládányi, s több bőröndnyi iratot. Munkatársaim egész úton Varga Lajos bácsiról áradoztak, állítva, hogy életre szóló élményt kaptak. Legutóbb 2000-ben, a Szegvár határában lévő Sáp-halmon találkozhattunk Lajos bácsival, aki 90. évéhez közeledve megmászta a magaslatot, s a szervezők felkérésére rögtönzött kiselőadást tartott a magyar hagyományok, szokások megőrzésének fontosságáról. Én a háttérbe húzódva hallgattam, s arra gondoltam, hogy ilyennek kellene lennie az elméleti pedagógiában oly sokat emlegetett tudós-tanárnak. Drága Lajos Bátyám! Tudom, hogy figyelemmel követed a szentesi történéseket, kiadványokat, eseményeket. E kissé megkésett születésnapi köszöntőt is olvasni fogod a Szentesi Életben. Kicsit restelkedem, hogy az utóbbi években nem ment T. Földvárra a szentesi csapat, de hidd el, hogy folyamatosan számon tartunk, és nagy szeretettel gondolunk Rád! Isten éltessen sokáig! A szentesi barátaid és tisztelőid nevében Labádi Lajos

<<< Vissza