A Szentesi Életben február végén köszöntöttük Varga Lajos bácsit, Tiszaföldvárra elszármazott földinket, 90. születésnapja alkalmából. Válaszára hónapokig hiába vártunk. Utóbb megtudtuk, hogy betegségek gyötörték, ezért nem tudott tollat ragadni. Augusztus végén megérkezett a régen várt levél, amelyet az elmúlt hetekben - Emlékek forgataga címen, három részben - a Szentesi Élet olvasói is megismerhettek. Időközben kaptuk a szomorú hírt, hogy dr. Varga Lajos, városunk jeles szülötte, gyémántokleveles gimnáziumi tanár szeptember 16-án éjjel a szentesi kórházban elhunyt. Érezhette az alattomos halál közeledtét; válaszlevelének első mondataiban utalt is erre: "Öregkori betegségeim miatt csak most tudom megköszönni kedves megemlékezéseteket 90-ik születésnapomról. Nem öröm már az ilyen születésnap! A "kimenés" kínjai megrohanják az embert: alig tud alkotni" - írta levelében. Némi vigaszt nyújthatott számára, hogy utolsó heteiben újból felidézhette a szeretett szülővárosához kötődő emlékeit: a gondtalan gyermekkort, imádott szüleit, a katolikus népiskolában, majd a Horváth Mihály Gimnáziumban eltöltött éveit, a szeretve tisztelt és a "nemszeretem" tanárai emlékét. Hasonló számvetést - valamivel bővebb terjedelemben - 1990-ben készített, amelyet a Bodrits István által szerkesztett, a Szentesről elszármazottak visszaemlékezéseit tartalmazó Vallomások Szentesről című kötetben olvashatunk. Az akkor 80. életévéhez közeledő, ötven éve távol élő Varga Lajos így vallott szülőhelyéről: "Nekem Szentes szent-szeretett városom marad egykori emberszabású arcával, fás-füves utcáival, ma már eltüntetett szélmalmaival,...az egykori, egyházsoros Korsós-sor népi cserépedény-gyártóival, a Jókai utcai Berényivel, a szentesi feketeedény-gyártás egykor külföldön is ismert mesterével, a Szeder-temető ősi magyar vonatkozásokat tükröző kopjafáival, gombosfáival, fejfáival, Koszta József emlékezetével, az elfelejtett parasztfestő zseni, Kommendát Juci remekműveivel, Katona Kiss Ferenc örök értékű festményeivel,...a Kálvária-temető méltóságos kurgánjával (Őrhalom volt a régi neve), a dédszülőkig felmenő őseim sírjaival,...kovácsmester édesapámtól örökölt első könyveimmel, a liget óriás platánjaival, kis, szűk utcák friss szerelmeimet megértően elrejtő titokzatosságával, az I. világháborús hősi halottak emlékművével, Pásztor János megható művével, a Kubikos-szoborral, Borbereki-Kovács Zoltán Szentesen egykor sokat vitatott remekművével, a gimnázium rangos portrékkal kirakott falú pompás dísztermével, az egykori Mészáros- és Szemán cukrászda diszkrét csendjével..." Hosszan sorolva tovább szentesi kötődésének emlékezetes helyeit. 1990-es "vallomását" Lajos bácsi a következő mondattal zárta: "Talán még a halálom előtti percekben is a tudatomba robban sejtelmesen egy szentesi kép, egy szentesi hangulat". Ez bizonyára így történt, hisz utolsó heteiben a szentesieknek szánt levelét fogalmazta, az utolsó táj pedig, amit világjárt szeme láthatott, a szentesi kórház szépen rendezett parkja, a Kurcán átívelő hidacskákkal, pagodával és Kisfaludy Stróbl Zsigmond: A kis makrancos című szobrával. Drága Lajos Bátyám! Nagyon rossz érzés leírni, de Te ezeket a sorokat már nem olvashatod. Én mégis úgy fogalmazok, mintha továbbra is közöttünk lennél. Fogadom, hogy emlékedet megőrizzük mi, akik személyesen ismertünk, becsültünk és szerettünk; és generációkon át tovább őrzik majd azt maradandó alkotásaid, amelyeket tartalmas életeddel, szorgos munkáddal hoztál létre. Nyugodjál békében! Labádi Lajos

<<< Vissza