A múlt vasárnap este megnéztem azt a videomagnó-felvételt, mely számomra megörökítette a Magyar Köztársaság ünnepélyes kikiáltásának történelmi eseményét. Megnéztem egyszer, megnéztem még egyszer. Aztán felsóhajtottam szomorkásan: "Akkor tényleg szabadok voltunk. Szabad volt a lelkünk!" Azóta eltelt tizennégy esztendő. És attól kell félnünk, hogy most már nem vagyunk annyira szabad-lelkű magyarok, mint voltunk akkor. Miből gondolom? Abból, hogy az akkori ünnepet nem tudtuk elrontani. Szabadok voltunk hozzá. De hogy is voltunk akkor szabadok? Elmondom. 1989. október 23-át írunk. Hatalmas tömeg gyülekezik reményteli várakozással a Kossuth téren. Déli tizenkettőt jelez a harang szava. Az Országház ablakában feltűnik az ideiglenes köztársasági elnök alakja. Köszönti a megjelenteket és szinte az egész világot. És bejelenti, hogy ettől kezdve hazánk: Magyar Köztársaság. Hatalmas éljenzés. Szűnni nem akaró taps. Majd folytatja beszédét a szónok. Ebbe a pillanatban elhangzik egy kiáltás: "A Sátán birodalma...!" Nagyon hallhatóan hangzott az ünneprontó beordítás. A köztársasági elnök is láthatóan észrevette. Az én hátamon is hirtelen végigfutott a hideg. Valami rossz sejtelemféle. Mégis; nem történt semmi baj. Az ünnep nem sérült meg. Nem tört ki közbotránkozás. Az akkori magyar nép lelke volt annyira szabad, hogy képes volt nem hallani a nagyon hallhatót. Meg tudta őrizni az ünnep méltóságát. Mert akarta. Mert ehhez az akaráshoz volt a szívében elég szabadságérzet. És most kérdezem: napjainkban miért nem tudjuk békés úton visszakapott szabadságunkat együtt, méltóságteljesen megünnepelni. És miért nem tudunk zavartalanul örülni annak, hogy a soron következő október 23-át már az Európai Unión belül tudjuk majd megdicsőíteni? Miért? Mert lelkünkből kiköltözött a szabadság érzete. Az országos méretű, társadalmat kettéosztó harag úgy költöztette ki belőlünk a valódi szabadság isteni érzetét, mint ahogy régen az urak lakoltatták ki a szegény embert otthonából, ha nem tudta a lakbért fizetni. Ki merem mondani: népünk közérzete immár tartósan a pártpolitikai düh börtönében vergődik, s nincs senki olyan, aki fel tudná a lelkeket szabadítani saját indulatai fogságából. Ha ma élne Petőfi, akkor ezt a kérdést szavalná elénk: "Dühöngők vagyunk-e avagy szabadok? Ez a kérdés. Válasszatok!" Én meg azt kérdezem: a szabadság ékes madara tényleg levadásztatott? Egy az óhajom: az, hogy ne legyen igazam! Vági László

<<< Vissza