Kecskeméten születtem, tíz éves koromig Ménteleken tanyavilágban nevelkedtem, ahol Édesapám református lelkész volt. 1953-ban Soltra helyezték, haláláig ott dolgozott. Ebben a családban nőttem fel három testvéremmel. Elmondhatom, mindent a szülői háznak, annak a légkörnek, értékrendnek köszönhetek, amiben élhettem, amit belénk neveltek. Középiskolás koromtól Kecskeméten a Katona József Gimnáziumban tanultam, ahol annak idején édesapám is, még közös tanárunk is volt. Hogyan lettem kertész? Ma már örülök is neki, hogy ezt a szakmát választhattam. Egyszerűen közölték velünk, velem és a szüleimmel, hogy egyedül az agrárpálya az, ahol felsőfokú tanulmányokat folytathatok. Ez volt 1960-ban. Édesapámnak híresen szép kertje volt, szívesen jártam vele kiskoromtól mindenkori illetmény szőlőjébe is. Az agrárpályán mindig az erdő és a kert vonzott. A nyári szünetekben is többnyire kertekben dolgoztunk, hogy egy kis pénzt keressünk az őszi ruházatra. Ma már őszintén örülök annak, hogy ezt a szakmát választhattam. Első nekifutásra nem vettek fel az egyetemre "helyhiány miatt" elutasítottak. Azt ajánlották, ha egy esztendőt fizikai munkásként dolgozom a főiskola tangazdaságában, és ha vállalom, hogy az ottani munkásszálláson lakom, akkor már nem lehet elutasítani helyhiányra való hivatkozással. Ledolgoztam azt az egy évet a budai Kamaraerdő törzs gyümölcsösében, ahol sok mindent megtanultam a fizikai munkából, amit ma is szívesen végzek, amikor csak időm engedi. Másodszor is eredményesen felvételiztem, és 1966 januárjában jeles állam vizsga után kaptam meg kertészmérnöki oklevelem. Volt és van egy kitűnő tanárom, Kóródi László professzor úr, akinek nagyon sokat köszönhetek, és aki ma is rendszeresen eljár Szentesre szakmai segítséget adni fiatal kertész kollégáimnak is. Az ő segítségével utazhattam el - egyik barátommal - Magyarországról elsőként 360 napra Hollandiába a zöldséghajtatás világszínvonalú üzemi gyakorlatát megismerni. Az egyetem akkori rektora, Somos professzor vállalt felelősséget értünk, hogy visszajövünk. Az esküvőnk után harminc nappal öt dollárral a zsebemben indultam ennek az útnak. A Zöldséghajtatási Kutatóintézetben és magánkertészetekben a termesztés manuális dolgait tanultuk, heti öt napon keresztül kemény fizikai munkát végeztünk, a hatodikon pedig ottani szaktanácsadókkal kertészeteket látogathattunk és tanulhattunk a szakemberektől. Amikor eltel az esztendő és hazajöttünk, a következő évben - 35 évvel ezelőtt - költöztünk Csongrád megyébe. A Mindszenti Tiszavirág Szövetkezet primőr telepének lettem a vezetője, akkor ez volt az ország lenagyobb felületű egy légtérbe épített üvegháza. Onnan Fábiánsebestyénbe hívtak szakmai vezetőnek az akkor még csak vázlatos elképzelésekben létező KERTÖV-höz. Nagy kihívás volt: két és fél hektár üvegházat és húszhektár termálvízzel fűtött fóliatelepet megépíteni és beüzemeltetni. A tervezett beruházás százmillió forintos keretet kapott, ami abban az időben rendkivül nagy pénz volt. Hogy 1973-ra felépült a tudomány akkori állása szerint legkorszerűbb hajtatótelep, abban benne voltak a Hollandiában tanultak is, amelyek sokat segítettek. A huszonkettő hektár hajtatófelület alatt kettőszáz, egyenként felvett munkatársat taníthattunk meg a kertészeti munkákra. A további fejlesztések lehetősége Fábiánsebestyénben sajnos 76-ban megállt. Ekkor hívtak vissza az egyetemre Koródi és Somos professzor urak szaktanácsadónak. A zöldséghajtatás és palántanevelés fejlesztésén dolgoztunk az egész ország területén akkor már a Hollandiában tanult kollégáim közül heten voltunk ebben a csoportban. Szentesről láttam el ezt a munkámat, innen jártam fel Budapestre az egyetemre, ez alatt az idő alatt ismertem meg az ország csaknem valamennyi hajtató és palántanevelő üzemét. 1982-ben Szabó Laci bácsi az Árpád Szövetkezet akkori elnöke felkért, jöjjek az Árpád Szövetkezet irányításával működő KZR-be dolgozni.(A KZR-t már korábban, 1974-ben megalapították, ez volt az első integrált kertészeti rendszer Magyarországon, dr. Csikai Miklós lett a vezetője, '90-ben a tagság az Árpád Szövetkezet elnökének választotta, 1999 óta a részvénytársaság elnök-vezérigazgatója.) A több lábon állás: közösen vállalt tudatos tevékenység. Kialakításában az Árpád Agrár Rt. igazgatósága döntött. Egyetértettünk abban, hogy csak azok tudnak megmaradni, akik egymásra épülő ágazatokból építik fel gazdaságukat. Ezt igazolja a magyar agrártörténet is. Fejleszteni, vagy eltűnni a piacról, többek között ezt tanultam Hollandiában és ezt vallom ma is. Saját erővel, amikor szükséges volt hitellel, sokszor személyes jövedelmeink terhére, jelentős fejlesztéseket valósítottunk meg az elmúlt évtizedben is. Nem csak a mai Árpádosokra, hanem gyermekeinkre is gondolva, hiszen sok többgernerációs család dolgozik nálunk és talál megélhetést. A 90-es évek elején - ebből a gondolkodásból kiindulva - vásároltuk meg az erőtakarmánygyárat, hogy nagyon jelentős saját állatállományunk részére és a térség állattartóinak mi állíthassuk elő a takarmányokat. A kárpótlási jegyek felhasználásával megvettük a volt állami kenyérgyárakat, ahol kiváló étkezési búzánkat használjuk. Amikor a Csongrádi Pincészet privatizációjáról hallottunk, kértem az igazgatóságtól, segítsük a csongrádi szőlőtermelőket, hogy megmaradhasson háttérként részükre az a pince, amit Csongrád városa és az ottani szőlőtermelő gazdák pénzéből építettek még a háború előtt. A teljes technológiát felújítottuk, palackozót építettünk. Bizonyítani tudtuk, igen is kiváló minőségű borokat lehet készíteni a sokak által leszólt alföldi borvidéken is. Amire valóban büszke vagyok, bár hatodikként hoztuk létre a Szentesi Hitelszövetkezetet, ma már több mint négyezer tagja, egymilliárdot meghaladó betét- és hitelállománya van. Tettük ezt azért, mert tudtuk, rendkívül sok és sürgős anyagi segítségre is szüksége van azoknak, akik ma gazdálkodnak, vidéken élnek. A Hitelszövetkezet - tagságának bizalmából - megalakulása óta elnöke vagyok ennek a pénzintézetnek is. Az EU csatlakozásra készülve az európai rendszerhez alkalmazkodva hoztuk létre a kertészek megélhetését segítő termelői, értékesítő szervezetet is. Tudjuk ugyanis, hogy fejlesztési forráshoz csak ilyen, szövetkezetbe tömörült emberek juthatnak az európai közösség országaiban. - Pályája során gyakran találkozunk az első kifejezéssel. Az úttörőmunkának számító feladatok többször is megjelennek életében. Szereti a kihívásokat? - Az emberi élet értelmét ez adja: megfelelni a kihívásoknak. Madách is megírta: az ember célja a küzdés maga. Úgy gondolom, hogy az igazán értelmes emberi munkában meg kell látni az újabb célokat is. Itthon úgy mondják, aki nem lép az lemarad. Jó lenne mindannyiunknak megtanulni a nálunknál boldogabban élő népektől: minden feladathoz úgy kell hozzáfogni, hogy az sikerüljön. A vagy sikerül, vagy nem gondolkodásmód számomra nem elfogadható. A kihívásokat nem én szeretem, a kihívások érik az embert. Visszagondolva egy fantasztikus korszak volt, amit eddig végigélhettem. Nagy mélységeket és felemelő magasságokat is megéltünk. Azt remélem, hogy az unokáimnak, akik hála Isten, most már heten vannak, nyugodtabb életük lesz. A mi nemzedékünk sem kereste talán jobban a kihívásokat, mint elődeink, csak számosabbak voltak és ki így, ki úgy élte meg azokat. Hálás vagyok a szentesieknek, hogy ahol volt lehetőségem bizonyíthattam, az építkezésre talán alkalmas vagyok, a rombolásra nem. - Sokat vállalt magára az életben. - Igen. Sokat. Talán többet is, mint ami természetes. - Ma már tudjuk, földművelési és vidékfejlesztési miniszter is lehetett volna. Valóban kaptam ilyen rendkívüli megtisztelő felkérést is. Örülök annak, hogy majdnem igen választ követően nemet tudtam mondani. Elmondhatom, részese lehettem a kormányprogram agrárfejezete kidolgozásának, ezzel a munkával nagy felelősséget és kockázatot is vállaltam. Amikor azt tapasztalom, hogy a szakmai érdekekkel szemben más érdekek kerülnek túlsúlyba, akkor szomorú vagyok. Miniszterelnök úr azt mondta, az agrárium és a vidék fejlesztését, felemelését együtt kell értelmezni. Ehhez a munkához kérte az én szakmai segítségemet is. Szívesen vállaltam ebben a munkát, mert magam is úgy gondolom, nem fejlődhet ott a vidék, ahol az agrárium ellentétes pályán van és ez fordítva is igaz. Úgy is fogalmazhatok, nem az ön által említett megtisztelő felkérésre mondtam nemet, hanem arra montam igent, ami az eddigi életem meghatározó része volt, ami Szenteshez, az Árpádhoz és a Hitelszövetkezethez köt. Pártpolitikus soha nem kívántam lenni, valószínűleg már nem is leszek az. Ha a szakmában tenni tudtam valami hasznosat, értelmeset cselekedni, azt remélem, hogy még folytathatom. Szentes város kitünő megbecsülése arra ösztönöz, hogy holnap még többet tegyek, mint ma, az eddigi célokért, a mezőgazdaságban dolgozók, a vidéken élő kis egzisztenciák segítéséért. Közben tudom, hogy az ember ereje, energiája véges, de vallom, hogy amíg bírja vállalt feladatai tisztes feljesítéséért, amit valaki megtehet, azt tegye is meg.

<<< Vissza