Nem lenne teljes a Sima Ferenc életútjáról, egyéniségéről felvázolt kép, ha nem adnánk ízelítőt legendás hírűvé vált szókimondó, sokak által rettegett, kíméletlennek is nevezhető vitastílusából. Nyomtatásban fennmaradt beszédei és írásai egyaránt bizonyítják, hogy eltökélten hitt a minden embert megillető alapvető polgári- és szabadságjogok megvalósulásában. Az ennek igazolására kiragadott példánk nem véletlen, hisz a korszak egyik legégetőbb problémájával függ össze. Az 1890-es évek elején kezdett elterjedni - különösen az Alföldön, így vidékünkön is - az ún. agrárszocialista mozgalom, amelynek tömegbázisát a kubikosok, mezőgazdasági munkások és cselédek alkották. Helyzetük megvitatása érdekében egyre gyakrabban fordultak nyilvános népgyűlés tartása iránti engedélyért a hatóságokhoz. Az ezekben megjelölt napirendi pontok az általános választójog kiterjesztése, a munkásság helyzete, és a szakszervezkedés kérdései körül mozogtak. Ezek a témák szerepeltek a szentesi munkások 1894. március 4-re meghirdetett népgyűlésének napirendjén is, amelyet Arady Kálmán városi rendőrfőkapitány engedélyezett ugyan, de a rend fenntartására hivatkozva szükségesnek tartotta a környék csendőreinek összevonását, valamint egy századnyi katonaság Szentesre vezénylését. Mindemellett levelet intézett a Budapesten tartózkodó Sima Ferenc országgyűlési képviselőhöz, kérve, hogy utazzon haza, s mint a "nép embere, kire a nép leginkább hallgat" vegyen részt a munkásgyűlésen, és hasson oda, hogy az egybegyűlő tömeg a "rend és törvényesség korlátai között maradjon". Sima eleget tett a főkapitány kérésének. A jelzett napon Szentesre érkezett, de a túlhajtott karhatalmi előkészületek láttán nem jelent meg a népgyűlésen. Ugyanerre az okra hivatkozva a munkások elnapolták a gyűlést, kijelentve, hogy szuronyok között nem tanácskoznak. A történtek kapcsán Sima Ferenc éles hangú vezércikket írt a Szentesi Lapba "Muszka önkény!" címen, súlyos szavakkal ítélve el a munkásság békés tanácskozását megakadályozó hatósági hatalmaskodást. Az írás híven tükrözi Sima demokrácia-felfogását, s azt is, hogy a hatalom képviselői, politikai ellenfelei miért szorgalmazták mielőbbi megbuktatását. Íme a vezércikk: "Muszka önkény! Egy egyszerű munkásember használta ezt az éles, de találó szót, Csongrád vármegye hatóságának eljárására alkalmazva. S a kritika teljesen jogosult; mert a hatalomnak olyan kihívó és oktalan fitogtatása, aminőt a vármegyei hatóság a f. hó 4-re összehívott munkásgyűléssel szemben megcselekedett, csakugyan nem egyéb, mint durva önkénykedés és megbotránkoztató hatalmaskodás. Aki vasárnap végigtekintett a piacztéren és környékén, azt hihette, hogy forradalom tört ki Szentesen, és nyakig benne vagyunk az ostromállapotban. A piacztérre beágazó utczák torkolatát szuronyos csendőrök tartották megszállva, magán a téren egy szakasz lovas csendőrség volt csatasorba állítva, s a vármegyeház udvarán egy század közös hadseregbeli katona állott készenlétben. Éppen csak a töltött ágyúk és az égő kanóczok hiányzottak. S mind ez a nagy zajjal és fenyegető tüntetéssel végrehajtott hadikészülődés miért történt? Mindössze azért, mert a szentesi munkások egy ártatlan népgyűlést akartak tartani. Bízvást nevezhetjük ártatlannak az egész mozgalmat, mert hiszen az szigorúan a törvényes mederben mozgott, s még czélzatában sem látszott támadó jellegűnek. A munkások csak alkotmányos jogukkal akartak élni, midőn egy nyilvános gyűlésen kívánták előadni a mondanivalójukat. Az okosság tehát azt diktálta volna a hatóságnak, és a közönség érdeke is azt követelte volna, hogy hallgassuk meg a munkásokat, s adjuk meg nekik a megfelelő választ, szóval vagy tettel, a körülmények szerint. Most csak fogyatékos értesülésekre vagyunk utalva, melyek a következők: A munkások czélja elsősorban az, hogy politikai jogokat követeljenek maguknak. Igazságtalannak és a korszellem szabadelvű áramlatával homlok egyenest ellenkezőnek tartják ugyanis, hogy Magyarország 15 millió lakosa közül több mint 13 millió embernek nincs semmi befolyása az ország sorsának intézésére, mert ki van zárva a képviselő választási jogból. Követelik tehát maguknak is a választási jogot, vagyis követelik az általános szavazójog behozatalát; ami a függetlenségi és 48-as párt programjának is egyik sarkalatos pontját képezi, s amelynek megvalósítása ennek a pártnak feltétlenül biztosítaná a törvényhozásban a túlnyomó többséget. Ennél fogva munkásainknak ezt a törekvését nemcsak el nem ítéljük, hanem részünkről is a leghatározottabban támogatjuk. Kitűzött czéljuk továbbá az, hogy szellemi fejlődésüket előmozdítsák, s értelmük színvonalát emeljék. Ez ismét oly törekvés, melynek csak a sötétség emberei állhatják útját. Akit egészséges érzék és tiszta hazafiasság vezérel, az csak örvend rajta, ha népünk a czivilizáczióban mentől magasabb fokra emelkedik. A munkások által hangoztatott czélok között ott van végre az, hogy a munkásosztály anyagi helyzete javíttassék. Általában mindenkinek, és így a munkásosztálynak is megvan az a joga, sőt önmaga iránt való kötelessége, hogy saját sorsának javítására törekedjék; tehát ezt a törekvést nem lehet kárhoztatni, ha megvalósításának módja a mások jogos érdekébe nem ütközik. Ámde a munkásosztály ezen törekvése állítólag a birtokos osztály ellen irányul. Hogy ez mennyiben igaz, azt persze nem tudhatjuk; de annyi tény, hogy az egész mozgalomban tulajdonképpen ez képezi a homályos pontot, melynek kellő megvilágítása a gazdaközönség érdekében is fölöttébb kívánatos. S mi őszintén megvalljuk, hogy épp e homályos pont miatt tekintettünk nagy érdeklődéssel a f. hó 4-re összehívott munkásgyűlés elé, mert tisztában akartunk lenni azzal, hogy munkásaink nem járnak-e tévúton, s nem támadják-e meg a birtokos osztály jogos érdekeit? Tehát nem kellett volna szuronyokkal elnyomni a munkás mozgalmat, hanem jó tanácsokkal kellett volna jó útra irányítani. Fegyveres erőszakoskodással úgysem lehet az efféle mozgalmat elfojtani; sőt a hatalmaskodás egyenesen elmérgesíti a dolgot. Különben pedig Szentes város népe sohase adott arra okot, hogy szuronyokat szegeztessenek a mellének. Nem volt itt lázongás soha, nem voltak kihágások, rendzavarások, sőt éppen a legközelebbi napokban sem tapasztaltunk legkisebb izgatottságot se. Mi szükség volt tehát ostromállapotba helyezni a várost, s ezzel ország világ előtt meghurczolni a lakosság jó hírnevét, mintha itt valami anarchista csőcselék lakoznék? Mi szükség volt a katonaságra, mikor a csendőrség parancsnoka szombaton délután kijelentette az alispán előtt, hogy ő jót áll a rend fönntartásáért, és figyelmeztette, hogy legokosabb lenne visszarendelni a katonaságot? És mi szükség volt magára a 40 főnyi csendőrségre is, mikor a munkások bejelentették, hogy a saját kebelükből választottak rendfenntartókat, és azok személyesen magukra vállalták a felelősséget, hogy a rend és csend egy pillanatra se lesz megzavarva? Ily körülmények között csak az magyarázza meg az egész katonásdit, hogy Csongrád vármegye kormányzata megszokta már a szuronyokra való támaszkodást, megszokta a hatalom fitogtatását, s a csendőrséget és katonaságot nélkülözhetetlen eszköznek tekinti a közigazgatásban. Talán bele tudnánk nyugodni ebbe a muszkarendszerbe, ha a hatalmával hivalkodó vármegyei hatóság fizetné meg a mulatság árát. De az a baj, hogy ők rendezik a heczczeket, s a számlát velünk fizettetik. Például a vasárnapi komédia ára fejében is előreláthatólag követelni fognak a várostól egy kerek sommát. A város azonban valószínűleg nem fogja eltűrni szó nélkül ezt a költséges játékot. S talán egyszer már a kormány is megsokallja a hatalmaskodást, és felvilágosítja a vármegye hatóságát, hogy egy alkotmányos országban még nem lehet úgy kormányozni, mint - Kamcsatkában." (Szentesi Lap, 1894. március 6.) Labádi Lajos

<<< Vissza