Ősszel kapta meg Bácskai Mihályné a Szentes "Városért Emlékérmet", amit, mint interjúnkból kiderül, tulajdonképpen egész pedagógus pályájával érdemelt ki. Huszonkét éves voltam amikor Szentesre kerültem, az 53-54-es tanévben. Egy évig a "közgében" tanítottam történelmet és irodalmat. Negyvenhat gyermek osztályfőnökeként indultam a pályán, ők azóta is, mindig, meghívnak találkozójukra. A következő őszt már a gimnáziumban kezdtem. Összesen kétszer voltam osztályfőnök, de többször egy-két esztendőre "beugrottam" ilyen feladatokra. Az osztályfőnöki munkának lényege a gyermekekhez való kötődés, ami ebben a korosztályban érzelmi alapokon is működik. A hatvanas években egyébként több idő volt a diákokkal való órán kívüli foglalkozásra. Jól lehet néha álproblémák vetődtek föl, nevelési szempontból ezek is hasznosak voltak, hiszen lényegi kérdések megbeszélésére is sor kerülhetett. A gimnáziumban, mikor odakerültem, nem volt énektanár. Ezért év elején minden elsőst meghallgattam, alkalmas-e az énekkarban való szereplésre. Nyolcvantagú vegyeskart "hoztam össze", amit három éven át vezettem. Körbejártuk a megyét, számtalan sikeres fellépésünk volt, együttműködve a diákszínpaddal. Ebből később a szerenád gyakorlása maradt. Az órán kívüli munkámban feltétlenül fontos a szakkörök említése. Például a magyar szakköré. Ez a közösség, vezetésemmel, mindenféle feladattal foglalkozott. Versenyekre való felkészülés, érettségi feladatok, felvételi, irodalmi kérdések, anyanyelvi problémák. Sokan vettek ott részt, évfolyamtól, osztálytól függetlenül. Kerültek ki közülük Kazinczy-díjasok, magyar tanárok is. A legfontosabb mégis az volt, hogy bármilyen pályára megy majdan a diák, tudjon megszólalni, értelmesen legyen képes gondolatait kifejteni. Például ezért volt feladat kinek-kinek előadást tartani egy tetszőleges tárgyról. Praktikus oldala ennek a szakkörnek még a helyesírás precíz megtanulása. Nem volt erre pénz, nem kellett számolnom a plusz órákat. Pályám közben máshonnan is megkerestek, megtisztelő feladatokkal. Két féléven át módszertant tanítottam a szegedi egyetemen. Vezettem a művelődési osztályt is, bő egy éven át. Nehéz időszak volt, hiszen az akkori kultúrpolitika ez idő tájt próbálta a középiskolák gondját a helyiekre tolni. Munkámhoz népművelői feladatok is társultak, mint a színház felújítása. Megszerveztük a Szentesi Heteket is, valamint büszkén emlékszem arra a Koszta-kiállításra, amit a megyeháza dísztermében láthattak a szentesiek. Megyei szakfelügyelőként közel húsz éven át tevékenykedtem. A továbbképzési napokon magam tartottam az órákat. Egyébként nem tekintettem feladatomat a kollegák "piszkálgatását", sokkal inkább azt, hogy tovább vigyem, átadjam a szerintem pozitív tapasztalatokat. Közéleti szerepemhez tartozik, mind a mai napig, hogy előadásokat tartok ott, ahol felkérnek. Szerintem az ember közösségi lény, ott is kell megnyilvánulnia. Ötvennyolctól jó ideig a pedagógus szakszervezetben is tevékenykedtem, országos és megyei funkciókat töltöttem be. Most a gimnázium épületében működő esti tagozaton dolgozom, heti két alkalommal tanítok, magyart. Rendkívül büszke vagyok arra, hogy volt diákjaim közül (becslésem szerint) száznál is több azoknak a száma, akik pedagógusok lettek, vagy magyarral foglalkoznak. Pedig, bizony, sokan nehéz körülmények közül, néhányan osztatlan iskolából indultak. Hogyan lehetett ennyit dolgozni? Mert a családi háttér ezt lehetővé tette. Az idősebbek példát adtak. A gyermekeim-gyermekeink-tanítanak, örömmel tölt el, hogy folytatódik a családi tradíció. Lejegyezte: P. Gy.

<<< Vissza