Zsíros Katalin rendszeresen végzi néprajzi gyűjtőmunkáját. Az 1960-as évek végén bekapcsolódott az országosan folyó földrajzi nevek gyűjtésébe. Ennek eredményeként jelent meg Szentes földrajzi nevei című könyve. Megírta a város rövid néprajzát. Neve szorosan összefonódott a szentesi hagyományok ismeretével. Szellemi támogatásával számtalan tudományos elemzés, szakdolgozat, pályamű született. Az önkormányzat pedagógiai és néprajzi munkásságát a "Városért" emlékéremmel ismerte el. A Deák Ferenc utca 44. szám alatt lévő házban született. Nagyon hamar elköltöztek onnan. Anyai nagyszülei és azok ősei min-mind szentesiek voltak. Édesapja nem. Ő kun volt. Mint mondja: szokásvilágában is. - Két nagyon kemény, határozott, nagyon szigorú életvitelt teremtő ember nevelt - meséli. - Tulajdonképpen anyám lénye határozta meg a családot. Következetes asszony lévén a legnehezebb években is tudott valami csodálatos légkört teremteni a családban. Apám szélsőségeit is nagyszerűen tudta ellensúlyozni, elviselte. De apám is tudta, hol a határ. Életük nagy részét tanyán élték le. Ilyen családban nőttem fel két testvéremmel, paraszti világban. - Úgy döntött, továbbtanul. A szülei támogatták ebbéli elhatározásában? - Érdekes módon, amikor odajutottam, a szüleim is úgy gondolkodtak, hadd tanuljon az a gyerek. A mai Boros Sámuel Szakközépiskola és Szakiskolában végeztem. Amikor '48-ban beiratkoztam, akkor kereskedelmi középiskolaként működött, amikor végeztem, már megkapta a közgazdasági jelleget. Nagy átszervezéseken esett át. Ami lényeges, nagyszerű tanáraim voltak. Az osztályfőnököm, a magyar tanárom hatott rám leginkább. A közgazdaság tudománya nem igazán érdekelt, de megtanultam, mert nagyon becsültem. - A tanítás gondolata mikor vetődött fel először önben? - Azt hiszem, egy elsőgenerációs értelmiségi először is pedagógus akar lenni, mert az van előtte példaként. Ez talán természetes. Hamar megmutatkozott nálam, hogy inkább a humán dolgok érdekelnek. Magyar-történelem szakra jelentkeztem 1952-ben. Szerencsésnek vélem magam, nagyszerű emberek előadásait hallgathattam. A néprajzzal is ott találkoztam először. Óriási felfedezés volt a számomra. A nyelvészprofesszorok gondolkodásában ott élt, hogy a népnyelv ismeretében lehetséges csak bizonyos következtetéseket levonni. Így kerültem a néprajz közelébe. Mindig mondtam: elsősorban tanár vagyok, hogy néprajzzal is foglalkoztam, az egy vetülete. Abból a világból jöttem. Nagyon hamar rájöttem, van egy érték a kezemben, azt csak ellenőrizni kell. - A középiskolában is szervezte a szakkört. - Sok gyerek jött egy hagyományos paraszti világból. Olyan értelmes gyerekek, akik nem tudták felmutatni azt az értéket, ami bennük van. És akkor meg kellett keresni azt a területet, amibe élt, hogy magabiztos legyen, hogy magára találjon. A 60-as években még tanítottam olyan gyerekeket, akik tanyai iskolából jöttek. Értelmes gyerek, de olyan hátránnyal indult. Nem szeretem azt a szót, hogy pedagógus. A tanító ember feladata, abban a világban, amiben mozog, azt értse és értesse meg. - Mindjárt Szentesen kezdett? - Nem. Először általános iskolában tanítottam, Maroslelén voltam néhány évig majd Tiszaföldvár egyik iskolájában. Aztán a csongrádi gimnáziumban tanítottam '61-63 között. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy középiskolai tanárként általános iskolában kezdtem tanítani. Talán mindenkinek ott kellene kezdeni. Számomra elsődlegesen mindig a gyerek volt a fontos. A tudomány is az, de az igazán szép feladat a nevelés szolgálatában úgymond megtanulva tanítani. - Hogyan került Szentesre? - Épült a mai Pollák Antal Műszaki Szakközépiskola elődje, az ipari szakközépiskola, megpályáztam. Így kerültem vissza Szentesre. - Magyar-történelem szakos tanárkét nem tartott a műszaki ismereteket tanuló diákoktól? - Az általános iskola után nem féltem a műszaki szakközéptől. Nagyon hamar fölfedeztem azt, hogy az semmit nem jelent. Nekem az volt a feladatom, hogy jól érezze magát a gyerek a magyar órán. Úgy menjen el, hogy az irodalomból elsajátított valamit. Igyekeztem megszerettetni velük a magyart, a történelmet. Ez volt a feladatom. Sok jó képességű gyerekkel találkoztam, jó tantestületben dolgozhattam. - A kitüntetés átadásakor nagy tapsot kapott. Hogyan fogadta? - Azt hiszem, egy kitüntetés sohasem egy embernek szól. Egy világnak szól, aki közül éppen egyet kiválasztott a sors, mert hozta magával azt, amit fölhalmoztak az elődök. Egy kitüntetésben benne van ez is. Én hoztam magammal valamit, a tanáraim is adtak sokat, abból a tudásanyagból én is próbáltam továbbadni tanítványaimnak. És hangsúlyozom, a családi közeg sokat számított. - Hogyan telnek a napjai? - Mint aktív koromban. Ugyanúgy dolgozom. Abban az időben kelek. A szellemi munka nem maradhat el, egy életen át megszoktam. Természetesen ritmusa van, de akkora lendülete már nincs a munkának. Meg kell tanulni, miről és hogy kell lemondani. Ez a nehéz az öregségben. Szépen, lassan eldolgozgatok. Ami egy életen át fölhalmozódott, ott van az asztalomon. A földrajzi nevekkel még mindig foglalkozom. És birkózom a számítógéppel, hogy én magam tudjam formába önteni. Az ember nyitott sok mindenre. A fizikai munka végigkísért az életemben. - Szeretett tanítani, szerette a gyerekeket. Ők is nagyon szerették önt. Nem hiányoznak az életéből? - Tudatosan készültem a búcsúra. Az érdekelt egy életen át, hogy milyen emberi közeget tudtam négy év alatt megteremteni. Csak úgy beugrani egy-egy órára, az valahogy engem nem vonz. Az emberi kapcsolatok érdekeltek. Mindig az érdekelt, hogy mivé lettek, hogyan alakult a sorsuk? Ezért nem mentem vissza tanítani. Azt mondtam '88-ban, gyerekek, ha bajba vagytok, csak akkor hívjatok. Lovas József

<<< Vissza