Az európai és benne a magyar művelődés egyik meghatározó alapeleme a zsidó-keresztény kultúra. A kulturális örökség ápolása valamennyiünk feladata, ezért is kötelességünk megemlékezni azokról a hatvan évvel ezelőtti eseményekről, melyek az európai, így a magyar zsidóság fizikai megsemmisítését eredményezték, és nem kerülték el városunkat sem. Az izraelita családok letelepedése Szentesen a XVIII. század végén kezdődött. Számuk a következő évszázad végére (1890) elérte az 1023 főt; a város lakosságának 3,5 %-át tették ki. Többségükben kereskedők, iparosok, vendéglősök, mai szóval vállalkozók voltak, de szép számmal akadtak közöttük értelmiségi foglalkozásúak is, elsősorban ügyvédek és orvosok. Általánosságban elmondható, hogy szorgalmukkal, tehetségükkel jelentősen hozzájárultak a város polgári fejlődéséhez. Egyleteket alapítottak, iskolát működtettek, az 1870-es évek elejére felépítették a környék legszebb és legnagyobb zsinagógáját. A századforduló után az arányuk rohamosan csökkent: sokan elvándoroltak, de a többségük asszimilálódott, kikeresztelkedett, nevüket magyarosították. Az 1941-es népszámláláskor már csak 510-en vallották magukat izraelita vallásúnak. A zsidó közösség tagjai, vezetői kezdettől fogva részt vettek a város közéletében. A szentesiek elismerték őket, bíztak bennük: az 1920/30-as években szinte nem volt olyan gazdasági, kulturális és sportegylet, melynek vezetőségében választott tagként ne lett volna zsidó egyén. Az 1930-as évek végétől - a hitleri Németország erősödésével, területi gyarapodásával párhuzamosan - Európában felerősödött az antiszemitizmus, a zsidók üldözése. A németek által megszállt országokban megkezdődött az izraeliták koncentrációs táborokba való telepítése, fizikai megsemmisítése. Az Anschlusst, Ausztria német megszállását követően (1938. március) Szentesre is megérkeztek az első menekültek, így dr. Károlyi Mór európai hírű bécsi fogorvos, szentesi születésű földbirtokos és háztulajdonos, valamint özv. Engel Jánosné született Pollák Julianna, a műszaki szakközépiskola névadójának, Pollák Antalnak a leszármazottja. Az idők változását jelezte, hogy a város vezetése nem fogadta vissza őket a közéletébe, bár visszatelepedésüket sem akadályozták meg. A német megszállást követően a magyar bábkormány intézkedéseinek eredményeként 1944. március végétől megkezdődött a magyar zsidóság felszámolása. Egy 1944. március 29-én kelt rendelet megszüntette a zsidók közszolgálati, köztestületi, ügyvédi működését; március 31-től pedig minden 6. életévét betöltött zsidó köteles volt viselni a hatágú sárga csillagot. A rendeleteket a helyi hatóságok mindenütt, így Szentesen is végrehajtották: a hivatásuk gyakorlásától eltiltott kereskedők, iparosok üzleteit, ingatlanait zár alá vették, a készleteket felleltározták. A legismertebb zsidó személyiségeket - dr. Czukkermann Andort, Grünstein Jenőt, Gunst Sándort, Havas Józsefet, Kálmán Gézát, Lusztig Zsigmondot, Plager Ferencet és Willisch Istvánt - 1944. április 5. és május 10. között a szentesi rendőrség letartóztatta és internálta. Az 1944. április 28-án kelt 1610/1944. ME. sz. rendelet a helyi önkormányzatok vezetőinek "lehetőséget teremtett" a gettók felállítására. Megjegyzendő, hogy alig volt az országban vezető tisztviselő, aki ezt a "lehetőséget" nem végrehajtandó parancsként értelmezte volna. Szentesen 1944. május 6-án döntött a város vezetése a helyi zsidók kitelepítéséről, vagyis gettóba zárásáról. A helyi gettó a zsidó templom (ma könyvtár) mögötti részt, a Vecseri utca páros oldalát, a Nagyvölgy sort és e két utca között az Apponyi tér házait foglalta magába. Az itt lakók kitelepítése és a zsidók elhelyezése május 9-én kezdődött, "minden sarkon szuronyos puskás őrök" jelenlétében. A gettóba egy-egy zsidó család "egy-két szekrényen, ágyon, asztalon és széken, egy-két váltás ruhán kívül mást nem hozhatott". A köztudottan kis, földszintes házakban a zsidókat összezsúfolták, egy család (4-5 személy) egyetlen helyiséget kapott, a melléképületben lévő úgynevezett hátsó konyhákat, félig nyitott folyosókat, magtárakat is önálló helyiségnek tekintették. Volt olyan család, amelynek "új lakása" valamelyik gettóbeli ház udvara lett. Az érintett 398 zsidó személy több mint egy hónapot töltött el a gettóban. Életükről szinte semmit sem tudunk. Feltételezzük, hogy a szigorú őrzés ellenére sikerült némi kapcsolatot fenntartaniuk a külvilággal. Az igénybe vett házak tulajdonosai ugyanis engedélyt kaptak az időszerű kerti munkák elvégzésére, így ők bemehettek a gettóba. A megalázó elkülönítést ketten nem élték túl. 1944. július 16-án a szentesi gettó lakosait vasúton Szegedre szállították a Cserzy Mihály utcai téglagyárba felállított gyűjtőtáborba. A mintegy 2000 fő elhelyezésére alkalmas táborban kb. 8-9000 embert zsúfoltak össze. A téglagyár foglyait június 24-én, 27-én és 28-án három transzporttal szállították el. Az első vonat Auschwitzba érkezett meg, a másik két vonatot a Bécshez közeli Strasshoffba irányították, ahonnan a foglyokat különböző ausztriai táborokba szállították. A deportáltaknak kb. 70-80 %-a megmenekült. A táborok felszabadulását követően a túlélők kisebb része Nyugat-Európában maradt, vagy a tengeren túlra Izraelbe, Kanadába, az Egyesült Államokba vándorolt. A többség hazatért Magyarországra. Szép számmal visszatértek Szentesre is. A hazatértek megkíséreltek ismét talpra állni, a háború utáni gazdasági nehézségeken úrrá lenni, vállalkozásaikat kezdték feléleszteni. Voltak azonban olyanok is, akik nem tudták visszaszerezni a vagyonukat, ezért elhagyták szülővárosukat. A kitartókat, az újrakezdőket az 1949-es, majd az 1950-es évek államosításai végleg ellehetetlenítették, az egykor önálló iparosok, kereskedők vagy állami, szövetkezeti alkalmazottak lettek saját üzleteikben, vagy önként hagyták el visszaszerzett otthonaikat. A szentesi gettó helyét ma emléktábla jelöli. A deportálásban, munkaszolgálatban elpusztultak nevét, emlékét a zsidó temetőben emlékmű őrzi, s az áldozatok nevei megtalálhatók a II. világháborús emlékhely márványtábláin is. Dr. Takács Edit

<<< Vissza