Az ősi eredetű hangszerek muzsikája egyre inkább teret hódít napjaink zenekultúrájában, nem kivétel ez alól a dudaszó sem. Ez a felismerés vezette a Néprajzi Múzeum munkatársát, G. Szabó Lászlót, amikor kiállítást rendezett munkahelyén, Budapesten, a Parlamenttel átellenben álló, rangos műemléképületben, az egykori Kúriában. A tárlat elsősorban az intézmény saját anyagára épít, nemzeti, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül. Nem csak a különböző magyar tájegységek népi hangszerei láthatók a vitrinekben, de a szlovák, a szerb és a horvát dudák főbb típusai is. Az alapos múzeumi munka rendszerint megköveteli a mélyebb történeti gyökerek felvillantását is. Így kapott helyet az első tárlóban az a kettős síp (képünkön), amely dr. László Gyula, európai hírű régészprofesszor felgyői ásatásán került elő 1973-ban, az avar temető egyik sírjában, s amelyet a Koszta József Múzeumban őriznek. Ritkaságszámba menő műtárgyunk fővárosi "vendégszereplése" talán annak is köszönhető, hogy Csajághy György pécsi fafúvó-zenetanár, kutató önálló tanulmányt szentelt neki, amely 1998-ban jelent meg a Püski Kiadónál. Fúváspróbákat is végzett annak megállapítása érdekében, hogy milyen zenei hangokat csalhatott elő egykori tulajdonosa a mindössze 18 cm hosszú, hat-hat hangnyílással ellátott, két sípszárból. Vizsgálatai nyomán arra a megállapításra jutott, hogy pentaton, azaz ötfokú hangsorra komponált dallamok csendülhettek fel a szóban forgó hangszeren. Ezen aligha kell csodálkoznunk, ha tekintetbe vesszük, hogy a vidékünket 568 óta birtokló avar nép ázsiai eredete régóta ismert a kutatás előtt. A felgyői példány is, mint ahogyan az eddig feltárt, féltucat, hasonló korú darab is daru (Grus grus) sípcsontjából készült, igen gondos munkával. A források szűkössége miatt nem tudjuk viszont, hogy mi lehetett a szerepe az ilyen hangszereken szóló zenének a korabeli társadalmi közegben. A szórványos adatok mindenesetre arra utalnak, hogy nem a mai értelemben vett szórakoztatóipari melódiákat fújták rajtuk. Csajághy Görgy is kénytelen rövidre fogni könyvének ezzel kapcsolatos fejezetét, melynek végkicsengése: "Síppal, dobbal, nádi hegedűvel!" Azaz, ő is annak a felfogásnak a híve, amely az ilyen zenének egyfajta gyógyító szerepet tulajdonít. Van azonban másik népi rigmusunk is, amely szerint a dudaszó nem csupán holmi, evilági, földi jelenség. De nem is égi! Nem véletlenül viseli az említett budapesti kiállítás az "Aki dudás akar lenni..." címet, hiszen a mottóul választott, közismert népdal folytatása: "pokolra kell annak menni..." A nagyobb múzeumok többsége ma már nemcsak szemet gyönyörködtető produkciók létrehozására képes, hanem - engedelmeskedve a kor parancsának - egyre több érzékszervet igyekszik bevonni a műélvezetbe. Hangszereket felvonultató tárlat esetében a fül igényeinek kielégítése szinte alapkövetelmény, a kiállítás több helyén hallható is tömlővel ellátott duda hangja. A Néprajzi Múzeum munkatársai azonban még ennél is tovább mentek, néhol a kezek számára is biztosítanak érvényesülési lehetőséget. A látogatók dudaszintetizátoron játszhatnak, sőt rekonstruált hangszeren is. Tehetik mindezt 2005. február 27-ig, a kiállítás zárásának napjáig, hétfő kivételével 10-18 óra között. Dr. Szabó János József

<<< Vissza