Képünkön: Dr. Csergő Károly vármegyei aljegyző (1908)
"Rideg közélet...Lángszívű harcos!
Száz útvesztőn ment át életed;
De megmaradtál egyenes úton,
Minden szennytől lelked vértezett!
Fekete fürttel indultál hajdan,
Ezüstös fővel állsz most közibénk...
Jóságos arcod elpirul néha;
Hogyha azt mondjuk: Életed példa!
És a miénk vagy; egyedül miénk!"
Az idézett versrészlet a Szentesi Hírlap 1926. március 24-diki számában
jelent meg, dr. Csergő Károly alispán közszolgálati működésének negyedszázados
évfordulója alkalmából. A sorokból áradó pátosz érthetővé válik, ha tudjuk,
hogy Csongrád megyében és Szentesen alig volt még egy főtisztviselő, akit
korában olyan általános közmegbecsülés, tisztelet, szeretet és ragaszkodás
övezett volna, mint Csergő Károlyt. Az idősebb generáció tagjai még ismerhették
őt; a fiatalabbak azonban aligha hallottak róla, hisz halála után személye
méltatlanul hamar feledésbe merült. Emlékének felidézésére születésének
125. és halálának 35. évfordulója adja az alkalmat, de küzdelmes életútjának
bemutatása bizonyságul szolgálhat arra is, hogy a megrázkódtatásokkal
és feszültségekkel terhelt történelmi időszakban is meg lehet őrizni az
emberi tartást, tisztességet, becsületet.
Csergő Károly családja Csík vármegyéből települt át Csongrád vármegyébe.
Ő már a korabeli megyeszékhelyen, Szegváron született 1879. szeptember
25-én. Édesapja gyergyóremetei Csergő Sándor vármegyei árvaszéki iktató
volt; édesanyja Szőrffy Julianna, egy hódmezővásárhelyi ácsmester leánya..
Négy gyermekük közül a két legfiatalabb - Lajos és Károly - ikrekként
jöttek a világra. A család vélhetően 1883/84-ben - a megyeszékhellyel
együtt - áttelepült Szentesre.
Károly az elemi iskoláit és a gimnáziumot Szentesen végezte; jó eredménnyel
érettségizett 1897-ben. A budapesti tudományegyetem jogi karán folytatta
tanulmányait. Édesapja 1898-ban meghalt; ettől kezdve munkát vállalva,
önerőből tanult tovább, s gondoskodott a család eltartásáról. Szigorlati
vizsgáit a kolozsvári tudományegyetemen tette le 1901 nyarán; az ügyvédi
gyakorlatot Soós Pál vármegyei főügyész irodájában teljesítette. 1903-ban
Kolozsváron jogtudorrá avatták.
Negyedéves joghallgatóként, 1901. január 1-jén lépett Csongrád vármegye
szolgálatába, mint helyettes közigazgatási gyakornok. Még ugyanebben az
évben véglegesítették gyakornoki állásában; legfőbb feladata a vármegye
ingó és ingatlan vagyonának kezelése volt. Doktorrá avatását követően
tiszteletbeli aljegyzővé nevezték ki, majd az 1907. évi általános tisztújítás
alkalmával első aljegyzővé választották. Tovább emelkedve a hivatali ranglétrán,
1910-től tiszteletbeli főjegyző, 1912-től pedig kinevezett II-od főjegyző.
1905-től ő irányította azt a nagyszabású mezőgazdasági munkásház építési
akciót, amelynek eredményeként az első világháború kitöréséig kb. 2000
munkáscsalád jutott saját otthonhoz Csongrád megyében. A Szentesen és
Csongrádon megkezdett munkásház-építkezések mintául szolgáltak az országban
több helyen megindult hasonló akciók lebonyolításánál, és alapját képezték
a munkásházak állami támogatásáról szóló XLVI:1907. évi törvénycikk megalkotásának.
(Az érintett időszakban Szentesen 357 munkásház épült.)
Az első világháború idején a háborús közigazgatás legnehezebb feladatkörét
látta el: ő szervezte meg és vezette a vármegyei közélelmezési ügyosztályt.
Hivatali felettese leírása szerint Csergő Károly "...éjjelt nappallá
téve dolgozott az itthon maradt lakosság élelmezésének, valamint a katonaság
részére szükséges szolgáltatásoknak a biztosítása érdekében, mely tekintetekben
az ezerféle rendelet, és egyre jobban fokozódó szükség közepette is mindenkor
megtalálta a leghelyesebb utat". Utóbb a népruházati bizottság vezetését
is ő látta el. Érdemeiért 1916-ban a Ferenc József Rend lovagkeresztjével
tüntették ki.
A háborús összeomlást követő zavaros időszakban Csergő mindvégig a helyén
maradt. Dr. Nagy Sándor alispán nyugdíjazása után (1919. febr. 1.) az
ő nyakába szakadt az alispáni teendők ellátása, vagyis a vármegyei közigazgatás
irányítása. A Szentesen átvonuló vörös különítményesek, majd pedig a román
megszállók elfogási parancsot adtak ki ellenne, mivel a többszöri felszólítás
és fenyegetés dacára sem adta ki a vármegye pénzkészleteit. A románok
fenekedését azzal is magára vonta, hogy több ízben visszairányította a
már úton lévő, rekvirált zsákmánnyal megrakott vagonokat. Bátor magatartásával
sikerült megakadályoznia a város teljes kifosztását.
Labádi Lajos
|
