Képünkön: Mikszáth Kálmán 1876 tavaszán a Tisza elöntéssel fenyegette Szentest. A többhónapos küzdelem alatt szüneteltek a bálok, táncmulatságok; a cigányzenészek munka és kereset nélkül maradtak. Az első szentesi cigánybanda több tagja - élükön Páczi Jancsi prímás, a környék legjobb muzsikusa - Szegeden próbált szerencsét. Apró Ferenc jeles szegedi helytörténész írásaiból tudjuk, hogy ifj. Erdélyi Náci, a szegedi első zenekar vezérprímása örömmel fogadta a nagytehetségű szentesi fiatal-embert, s nyomban zenekara prímásává tette. Páczi Jancsi igen hamar meghódította a szegedieket, köztük Mikszáth Kálmánt, aki 1878-tól a Szegedi Napló vezető munkatársaként tartózkodott a Délvidék "fővárosában". Az alig három évvel idősebb Mikszáth rendkívül megkedvelte a virtuóz játékú, romantikus hajlamú fiatal prímást. Többször tudósított fellépéseiről, sikereiről, személyesen meggyőződve Páczi egyediségéről, zsenialitásáról. Apró Ferenc kutatásaiból tudjuk, hogy Páczi Jancsi bandája gyakran játszott az Oskola utcai Hungáriában, valamint a színházban, népszínművekben és a szünetekben. Az 1879. évi nagy árvíz utáni hónapokban a banda európai körúton volt, hazatérése után pedig a Próféta, a Nemzeti Szálló, a Virágcsokor és a Hét Választófejedelem nevű mulatóhelyeken muzsikált. Elbeszélések szerint, nem állt meg a kezében a pénz. "Akármilyen hosszú hangversenykörúton volt, akár-mennyi bankó ütötte is a markát, mindig pénz nélkül tért haza" - írja egy helyen Apró Ferenc. Tőle tudjuk, hogy két szegedi lakcíme ismert: előbb a Felsőváros 1169. sz. alatt, özv. Pintér Antalné házában lakott (a mai József Attila sugárút 16. sz. környékén), majd a néhány sarokkal arrébb lévő Zárda utcában, Vékes Ferenc házában. Egyes források szerint a szórakoztató muzsikálás mellett a szegedi zenedében (zeneiskolában) tanított, Cserzy Mihály pedig tudni véli, hogy Páczi Jancsi honosította meg Szegeden az üveghangot. 1880. május 1-jén este fellépése lett volna a Népkertben, de hiába várták. Ekkor már holtan feküdt Zárda utcai lakásán. Ravatalánál a szegedi zenede tanára, Főkövi Lajos mondott beszédet; a Szegedi Naplóban Mikszáth Kálmán írt gyönyörű nekrológot, halhatatlanná téve Páczi János szentesi-szegedi cigányprímás emlékét, egyben beemelve városunkat az irodalomtörténetbe: "Kiesett a vonó a kezéből - örökre. Addig gyújtogatta, addig melegítette édes nótáival, fájó nótáival a szíveinket, míg az övé elhidegült s nem mozdul meg soha többet. Igazi cigány volt, fajának összes szenvedélye ott égett az arcán, ott zúgott, ott szilajkodott az ujja hegyén. Mert az ujjaiban volt az ő szelíd ábrándokba ringatott, viharokat járó lelke. És ezek az ujjak most már meg vannak dermedve, és alácsüggnek a ravatalon, tehetetlenül... Idealizált cigány volt... Szőke haj, merengő szemek. Az alföldi rónák búzavirágjához hasonló színűek. Az alföldi rónák ragyogó népköltészete mosolygott ki belőlük, ha hegedült; az alföldi rónák egyhangúsága festekezett bennök, ha pihent vonója. S ezek a szemek most már le vannak csukva jól. És nem fognak többé mérgesen rátekinteni hátra a cimbalmosra, vagy a brúgósra, ha gikszert csinál, és megelégedéssel előre a közönségre, ha az el lesz ragadtatva. De nem is lesz elragadtatva. Vége van a szegedi népzenének. Páczi János halálát nem pótolja senki. "Kotyel" lesz, ami ezután jön, ahogy ő fejezné ki cigányosan a dibdábságot... Páczi szentesi gyerek volt, de Szeged volt az otthona. Nem tudott másutt meg-lenni. Többször elindult körútra, de bizony mindig utánvéttel került haza, mivel hogy az igazi cigányvirtus nem tűri meg a haszontalan földi "vagyomot", míg ellenben a "gőzmasina" nem hozza haza az embert "dili" módon, szép muzsika-szóért. Nem szerette hát elhagyni a "szegedi birodalmat", ahol ő uralkodott, ahol az ő arany ujja, selyemhúrja játszott a szívekkel és "dirigátora" volt annyi pici, apró lábnak. De míg hegedűje napról napra szebben szólott, azalatt a saját szava egyre tompább, halkabb lett. A gégéje sorvadott. A nyakában kapaszkodott meg a halál, és körmeivel kaparta. Ő azonban folyton szenvedélyének élt, mert nem mestersége volt neki a zene, hanem élete, mindene. Egész odaadással dűlt "hegedűjének", mintha kedvesére támaszkodnék, arca átszellemült, kipirult a lelkesedéstől, s mialatt nevetett, zokogott kezében az a jó szárazfa, mialatt könnyedén csalogatta ki belőle azokat a csodálatos, gyönyört fakasztó hangokat, amiktől kinyílott a virág, hullani kezdett a harmat, sugdostak a füvek, lágyan hajladoztak a faágak, és eltemetett érzelmek keltek életre a szívekben, addig az ő arcára a halálos verejték gyöngyei ültek ki. Letörölte őket a könyökével és játszott tovább. Párbaj volt ez a halállal. Legyőzetett. Agyonmuzsikálta magát. Ma halt meg a tavasz legköltőibb napján, május elsején. Ma reggel, mikor éppen "terminusa" volt muzsikálni a bandával a Nép-kertben. Ez a "másik" terminusa még "sürgősebb" lehetett, oda ment el, a banda nélkül. Szegény Páczi! Sokat vigadtunk, sokat búsultunk nótáidon. Letetted a vonót. - Hasztalan kiáltanánk: "Hogy volt!" - föl nem vennéd többé. - Jancsi, így még egyszer sem szomorítottál meg!" Labádi Lajos Szentes, 2005. máj. 3.

<<< Vissza