...mégis ejtőernyős lett belőlem - mondja visszaemlékezését Sipos János. Három bátyám már a fronton volt. Előtte mi testvérek öten, apánkkal együtt végeztük, a már akkor is végtelennek tűnő robotot, a paraszt gazdaság minden munkáját. Látástól vakulásig húztuk az igát, hogy boldoguljunk. Frontharcos bátyáim távollétében az ő korábbi tennivalójuk is a mi nyakunkba szakadt, még többet kellett gürcölnünk, én pedig nagyon vágyódtam a repülésért. A gazdálkodás kényszere, az apám szigora és az ő diktálta tempó nem engedte meg, hogy a szentesi vitorlázórepülők közé mehessek. Akkor 1941-et írtunk. Tizenkilenc évesen sehogyan sem tudtam elfogadni, hogy csak az iszonyatosan sok, a mérhetetlenül nehéz otthoni fizikai munka kösse le minden energiám, minden percem, ugyanakkor az én elgondolásaim, a jövőmet alkotó álmaim mellett elfusson az idő valamennyi fölkínált lehetőségével. Önkéntesnek jelentkeztem. Októberben már megjött a behívóparancs. Lovakkal is bánni tudó paraszt gyerek lévén, nyilván a szentesi huszár alakulathoz soroztak be. Alig rendezkedtünk el az újonc körletben, amikor az egyik sorakozónál elhangzott a bűvös kérdés: ki akar ejtőernyős lenni? Arra gondoltam, ha pilóta nem lehetek, akkor megpróbálom az ejtőernyőzést. Rengetegen jelentkeztünk. Huszároknál, az újonc kiképző törzsőrmester hallani sem akart arról, hogy én elhagyjam a lovakat. Azt mondta huszáros tervei vannak velem. Amikor látta, hogy hajthatatlan vagyok, abban reménykedett, hogy az orvosok úgyis kiszuperálnak és jövök vissza Szentesre. Okosan, megritkította sorainkat. A szentesi huszárok közül csak hárman jutottunk tovább. Kiképzőm csalódására én benne maradtam az ejtőernyősnek alkalmasok csoportjában. Néhány szűrőn még át kellett jutnom, mire novemberben Pápára kerülhettem, mint a Magyar Kir. vitéz Bertalan Árpád I. Honvéd Ejtőernyős Zászlóalj büszke katonája. Érdekesen kezdődött az első az alakulatnál. Sokadszorra is nekünk szegezték a kérdést nevezetesen, hogy biztosan ejtőernyősök akarunk lenni? Ezt követően kimentünk a pápai repülőtérre ejtőernyős bemutatóra. Szépen emelkedett a Caproni az ugrókat szállító gép, és közben Tassonyi Edömér százados századparancsnoktól kaptuk a folyamatos tájékoztatást. "...most három tiszt fog ugrani - mondotta, és ahogyan a gépet elhagyták az ugrók, számolt - egy, kettő, három... hoppá, ennek nem sikerült. Ez bizony lezuhant. ...Mondjuk, ez nem is rossz arány. Három-ból csak egy..." - mondta az érdektelenek nyugalmával. Ezzel a nyomasztó érzéssel, lelki teherrel vonultunk vissza a laktanyába. Az ebédnél már fele annyian sem voltunk, mint amennyien kivonultunk a repülőtérre. Mint később megtudtuk ezt a trükköt minden újonc csoportnál megismételték. Ez volt az utolsó előtti bátorságpróba. A harmadik ugró, az "áldozat" egy élethű bábu volt, amelyiknek átkötötték az ernyőtokját, hogy az még véletlenül se nyílhasson ki. Aki e látvány és szenvtelen kommentálás után is kitartott, az már visszavonhatatlanul ejtőernyős lesz - gondoltuk. Tévedtünk, mert még így is maradtak néhányan, akik az első ugrásnál, a repülőgép ajtajában torpantak meg. Nem tudtak arra az elhatározásra jutni, hogy önerejükből alávessék magukat a rémítőnek tűnő irdatlan mélységbe. Nem nevettünk, nem gúnyoltuk ki őket. Ha valahol érvényes a "ma nekem, holnap neked" mondás, akkor itt sokszorosan igaz. Egyszerűsítve a dolgot a bajtársiasság egyik tartóoszlopa az egymás fájdalmának, félelmének megértése. Sipos János az egykori ejtőernyős honvédő ma 83 éves. Visszaemlékezéseinek 2. részét jövő heti számunkban olvashatják. Lejegyezte: Pusztai János

<<< Vissza