Akkor találkoztam vele először, valamikor a 80-as évek elején, amikor valami közös ügye volt az iskolának és a parókiának. És nem sokkal azután, hogy eltemettem jó apámat, városa egyik legtiszteltebb pedagógusát, akit azonban a pedagógusi kar egyik tagja sem mert a sírnál elbúcsúztatni. Sejthető ugye, hogy miért? Volt egy "bűne": papot nevelt az egyik fiából. Hogy ez mily érzéseket váltott ki az emberekből, azt fölösleges elmondanom. Mindenki tudhatja. De azt el kell mondanom: mit éreztem akkor, nem sokkal később, mikor beléptem Pékné igazgatói irodájába. Legnagyobb meglepetésemre felém sietett, lelkendezve köszöntött, és többek jelenlétében arcomon csókolt. Mit éreztem? Azt, hogy "ez nem igaz!" Pedig igaz volt. Szentes város legnagyobb általános iskolájának igazgatónője úgy volt jó magyar pedagógus, hogy Székelyföldön magába örökölt természetes kedvességét nem volt hajlandó elbújtatni csak azért, mert azt kifogásolhatja a hanyatlófélben lévő diktatúra. Így történt. Mintha apám fia arcán akarta volna helyrehozni mindazt a mulasztást, amit az ő pedagógus társai elkövettek. Pedig erről ő hogyan tudhatott volna! Teltek-múltak az évek. Ő is nyugdíjba vonult, én is. Szép, meleg barátság alakult ki közöttünk. És valahányszor felhívtam, mindannyiszor szinte bele kiáltotta a telefonkagylóba: "Ez nem igaz!" Én meg mindig így válaszoltam: "De bizony, igaz!" Sokat beszélgettünk irodalomról, gyerekekről, az ország lelkiállapotáról. Kialakult bennem az a meggyőződés, hogy igen nagy szívvel volt ő pedagógus, és különösen szerette a bármilyen értelemben vett szegény diákokat. Halálának híre egészen váratlanul ért. Sejtelmem sem volt, milyen súlyos betegség végzett vele. Eltávozása annyira szíven ütött, hogy bennem is felkiáltott a szó: "Ez nem igaz!" Pedig szomorúan és végleges igaz. De biztos vagyok benne, hogy abban a pillanatban, mikor az ő székely szíve megszűnt dobogni, s ott találta magát, abban az országban, ahol úgy ragyognak a szépet, a jót, az igazat tanítók, mint égen a csillagok, újra felkiáltott: "Ez nem igaz!" De azt már a minden tanítók legfőbb igazgatója, Jézus úr mondta neki: "Ez bizony, igaz!" Más nem is lehet igaz, csak az, hogy a szeretet nem szűnik meg soha. Mert a szeretet Isten találmánya, és Isten csak akkor lehet hű önmagához, ha minden igaz szeretetet örökkévalósággal jutalmaz. Így aztán Pékné Márton Ilona már saját tapasztalásból tudja, hogy ami látszólag nem igaz, az minden igaznál igazabb. Nyugodjon békében! Vági László

<<< Vissza