Verók István Hullnak itt a csillagok. Csak győzze kapkodni az ember. Valahogyan így is fogalmazhatna Verók István postafőnök, hiszen nyugállományba vonulása alkalmából számos kitüntetés részese lehetett. Közülük a legnagyobb talán az életmű-elismerés: a Postáért érem ezüst fokozata, amit a Posta Világnapján vehetett át Szabó Pál vezérigazgatótól Budapesten. - Az ünnepséget az Iparművészeti Múzeumban rendezték. Megérkeztem, s gondoltam, majd hátul keresek magamnak helyet. Mondták, az nem úgy megy, mondjam a nevemet, itt ülésrend van. Az első sorba ültettek. Két arany és két ezüst fokozatú érmet adtak át. Az utóbbiak egyike engem illetett. Azt követte a Postás Szakmai Szövetség elismerése, a szépen csillogó arany-fokozattal. Dr. Oláh László országos elnök adta át kiemelkedő szakmai munkássága elismeréséül. - Az életem a postán töltöttem el - folytatja. A posta volt az egyetlen munkahelyem. Édesapám kézbesítőként dolgozott Derekegyházán, tulajdonképpen így kerültem kapcsolatba a postával. A Puskás Tivadar Távközlési Technikumba szerettem volna felvételizni, de nem vettek fel. 1959-től egy évig négyórás gyakornok voltam a faluban. Amiből gyakran háromszor négy óra lett, mert nagyon szerettem ott lenni. Egy év után felvételt nyertem a pesti technikumba, melyet '64-ben kitűnő eredménynyel elvégeztem. 1964. július 1-jével Szentesen kezdte a munkát, a régi postán. Majd végigjárta az úgynevezett szamárlétrát, a csomagfelvevőtől egészen a hivatalvezetőig. Már a kezdetektől szeretett volna állandó helyettesítőként dolgozni, de azt mondták, majd annak is eljön az ideje, különben is gyakorlat teszi a mestert. - A honvédségnél is a híradóvonalon voltam, alhadnagyként szereltem le '67-ben. A katonaságot pályám nagyon szép szakasza követte, rendszeres helyettes lettem. Ez azt jelentette, hogy az akkori Szegedi Postaigazgatóság területén, Csongrád, Bács-Kiskun és Békés megyében azokra a postákra küldtek dolgozni, ahol éppen helyettesíteni kellett a távollevőket. Először beosztott munkakör, majd a vezetői feladatok jöttek. Ezt végezte majd 15 évig. Közben többször is megkeresték, amikor egy-egy nagyobb postán üresedés volt, hogy vállalja el, de annyira tetszett a változatosság, hogy nemet mondott. Az idő alatt három megye 150 postáján dolgozott, volt olyan, amikor egy hónap alatt nyolc postán. – Mint rendszeres helyettes jutottam el a hetvenes években a Csongrád 1-es postára, ahol a hírlapcsoport vezetését bízták rám. Akkortájt sok panasz volt a munka minőségére, rosszul ment a hírlap. Először azt mondták egy hónap, majd még egy, azután még egy... Hét hónap után már látszottak az eredmények, sikerült kimozdítani a mélypontról a hírlapszolgálatot. Akkor azt mondták, ezt nem felejtik el. Így is történt. '81-ben, amikor az akkori hivatalvezető, Nagy Tivadar nyugdíjba vonult, felkértek, lépjek a helyébe. Egy kicsit a sarokba is szorítottak az ajánlattal, azt mondták, ha valamikor is Szentesre akarok kerülni, akkor vállaljam el. Persze, hogy akartam. Azt mondták, akkor bizonyítsak Csongrádon, végezzem el a főiskolát, és vegyenek fel a pártba, az akkori MSZMP-be. Akkor ez volt az élet rendje. - Mikor helyezték át a szentesi hivatalba? - Még a régi postán kezdtem, '85-ben, a Petőfi utcában. '89-ig a régi postán voltam vezető. Pedig már 1964-ben beszéltek az új postáról. A tervrajz is megvolt. '89. október 23-án, a köztársaság kikiáltásának napján nyílt meg. Nem volt egyszerű feladat, hiszen szombaton még a régi épületben dolgoztunk, úgy kellett megoldani az átköltöztetést, hogy hétfőn reggel már az új postán nyissunk. Szép, modern épületet kaptunk, úgy mutogatták, hogy a 20. század postája. - Mára túlméretezettnek tűnik, persze, akkor még senki nem gondolta, hogy a távközlési rendszer leválik majd... - Ahogy fogyatkozott a létszám, úgy szabadultak fel a helyiségek. Így jöhetett létre a postatörténeti emlékszoba, a hozzá illő egyéb helyiségekkel. Amibe régiségeket, postatörténeti emlékeket helyeztünk el. Él egy mondás: a ma postája holnap emlék lesz, a tegnap postája már ma is az, hogy milyen volt a posta tegnapelőtt, azt már sokan nem is tudják. Ebből a célból hoztuk létre. Hogy megismerjék az emberek. 2003-ban nyitottuk meg. Sokan, amit addig féltve őriztek, felajánlották a múzeumnak. A régi telefonközpont is működik, üzemképes. Mára hivatalossá tettük, bejegyzett Dél-alföldi Postatörténeti Alapítvány gondozza az egészet. Szépen gyarapszik a gyűjtemény, több ezer darabból áll. - A posta is sok változáson ment át. - A készpénzforgalom jelentős része még mindig a postán bonyolódik, sokfé-le tevékenységgel foglalkozunk. Azok a klasszikus postai tevékenységek, mint a levél, a képeslapok az e-mailek, sms-ek világában átstrukturálódnak. A számítógépek terén mi kísérleti nyulak voltunk, az úgynevezett egri rendszerű számítógépes felvételrendszert vezettük be, azzal dolgoztunk az új rendszerig. Csongrád megyében az elsők között tértünk át az integrált postai hálózatra. A nagy postákon már ez működik. A posta is fejlődik állandóan. Ide jutottunk, édesapám még tanyasi lovas postás volt. Ott kezdtem én is. Nagyot változott a világ. Mára kilenc megye tartozik Debrecenhez, úgy, mint Kelet-Magyarországi Postaigazgatóság. Ott még hagyomány, hogy a tárgyévben nyugdíjba vonuló vezetőket az igazgatóasszony elbúcsúztatja. Órát szoktak adni ajándékba. Június óta nálam szinte karácsony van, hiszen annyi búcsúztatás volt már. De hát én nem búcsúzom. Húsz évet töltöttem itt Szentesen. Gyorsan eltelt. Szerettem a munkám. Hobbiból végeztem, így fogtam fel, nem teherként. - És január 1-je után? - Eddig is bejártam a hivatalba, ha hívtak. A postatörténeti emlékszobát tovább kezelem. Hiszen kedves emlék, mi magunk hoztuk össze. Szeretnénk tovább bővíteni. Előzetes egyeztetés alapján lehet látogatni. Amellett egy kertes házban mindig van tennivaló. Barkács-felszerelésemet saját házam körül szeretném hasznosítani. Szeretek kertészkedni. Hangszeren is játszom. Úgy gondolom, az elkövetkező 60 évben is lesz munkám. Lovas József

<<< Vissza