Kevesen tudják, hogy Kiss Bálint mellett volt egy másik olyan tudós református lelkészünk, akit szintén a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választottak. Szalai Istvánról van szó, kinek neve kevésbé ismert, pedig közel 20 évig szolgált Szentesen, és szócikke minden jelentősebb életrajzi lexikonban megtalálható. Szalai István a Somogy vármegyei Visontán született 1816. június 9-én. Közép- és felsőbb iskolai tanulmányait Csurgón, Losoncon és Debrecenben végezte; ez utóbbi helyen tanítói állást is vállalt. 1845-ben külföldi tanulmányútra indult: a bécsi, lipcsei, hallei és berlini egyetemeken bölcsészeti és természettudományi előadásokat hallgatott. Hazatérése után 1846-ban Szikszón, majd 1852-ben Bükkszentmihályon választották meg lelkésznek. A szentesi reformátusok innen csábították el 1859-ben. Hamarosan nagy tiszteletet és közmegbecsülést vívott ki magának; ezt jelzi, hogy a kiegyezés után beválasztották a városi és a megyei képviselő-testületekbe. Az egyházi ranglétrán is folyamatosan emelkedett: előbb egyházmegyei főjegyzővé, majd 1876-ban a békés-bánáti egyházmegye esperesévé választották. A bölcseleti és természettudományi tárgyak különböző irányzataival a német egyetemeken ismerkedett meg behatóbban. Első komolyabb tanulmányát az Egy kő az egyezményes filozófia templomához címen készítette el, és 1856 novemberében felolvasta a Magyar Tudományos Akadémián. Értekezése általános figyelmet keltett, s ez további munkára ösztönözte. Második dolgozata - mely voltaképpen az elsőnek kibővítése volt - Tapasztalati lélektan címen az Akadémia kiadványaként jelent meg 1858-ban. E munkája alapján 1858. dec. 15-én a MTA levelező tagjává választották. Akadémiai székfoglalójára egy évvel később, 1859. okt. 24-én került sor. Az anyag, szellem és lélek közötti viszonyról címmel, amelyet az Akadémiai Értesítő is leközölt. Tudományos munkásságát az elkövetkező években tovább folytatta. Bölcseleti, természettudományi és teológiai tanulmányai különböző folyóiratokban jelentek meg, így az Új Magyar Múzeumban, a Sárospataki Füzetekben, a Protestáns Lapban stb. Második fő műve - az Elméleti Lélektan c. - Sárospatakon jelent meg 1865-ben. Több munkája kéziratban maradt. Ezek közül említést érdemel A családi élet erkölcsi alapja a belőle folyó kötelességekkel együtt c. akadémiai pályamű (1870), és A szentírás magyarázatának rövid történelme c. értekezése. Szellemi alkotóerejének teljében volt, amikor 1878. március 6-án tüdőszélhűdésben meghalt. Özvegye (Somossy Mária) és három árvája (Miklós, Mária, István) siratta el. Búcsúztatását Hajnal Ábel nyugalmazott esperes, Miklovics Bálint és Szeremlei Sámuel vásárhelyi lelkészek, valamint Gerőcz Lajos helybeli segédlelkész végezték. "A temetésnél a tanítói kar kantusa működött közre. A közönség óriási részvéte mellett, testületileg volt jelen a ref. egyháztanács, a városi tisztikar, a bírósági osztály, küldöttségileg vettek részt a többi helybeli hitközségek. Vidékről sok egyházi férfiú volt jelen a temetésen. A megboldogultban egy hivatalában buzgó, hitében tántoríthatlan, de azért türelmes lelkipásztort veszített az egyház, kit városunk közönsége felekezeti különbség nélkül tisztelt és becsült, s közös sajnálat és részvéttel kísért sírjához" - írta a korabeli újság. A tanuló ifjúság "Koszorú" című versben búcsúzott Szalai Istvántól, amelynek utolsó versszaka így szólt: "Elszenderült bár, szelleme itt marad / És él közöttünk. Élete, irata, / Erénye, sok jó téteménye / S példaadása leend vezérünk." (Említést érdemel, hogy a Felsőpárton található Szalai utca nem Szalai Istvánról, hanem Pálról lett elnevezve 1906-ban, aki 1787-1802 között szintén jeles lelkésze volt a református egyháznak.) Labádi Lajos

<<< Vissza