A Szentesi Élet rendszeres olvasóinak feltűnhetett, hogy a helytörténeti rovatunkban megjelent életrajzok, megemlékezések sorából hiányoznak a szebbik nem képviselői. Az oka egyszerűen az, hogy a korábbi korszakokban a nőknek nehezebben ment egyéni kiemelkedésük, érvényesülésük még akkor is, ha tehetségüket szűkebb környezetük elismerte. Korukban különcöknek, lázadóknak tekintették őket, pedig csak az átlagost meghaladó képességeiket szerették volna a nyilvánosság előtt is felmutatni. Ezen hölgyek sorába tartozott Gulyás Pap Etelka is, akire a legidősebb szentesiek még jól emlékezhetnek. Ősei közé jeles személyiségek tartoznak: anyai ágon a hitvalló Séllyei István református szuperintendens (püspök), továbbá anyai nagyapja, Sélyei Szabó Károly, aki fiatal néptanítóként került Szentesre 1845-ben, és a szabadságharc főhadnagyaként várfogságot szenvedett, majd a kiegyezés után előbb városi főkapitánnyá, utóbb számvevővé választották. Apai ágon nádudvari nemesi családból származott; apai nagyanyja a 20 évi várfogságra ítélt Hajdú Lajos református igazgató-tanító unokatestvére volt. Etelka Szentesen született 1876. szeptember 22-én. Édesapja Gulyás Pap László, aki a debreceni református főiskola teológia szakos hallgatójaként kiemelkedett virtuóz zongora és orgona játékával, és 1867-ben tagja volt az aradi dalárünnepélyen fődíjat nyert Szentesi Dalárdának. Édesanyja Sélyei Szabó Mária, aki a sorozatos családi tragédiák után, megrokkanva és megvakulva, egyedül Etelkában találta meg a vigaszt és támaszt egészen 1941-ig, 93 éves korában bekövetkezett haláláig. Ifjú életéről csak annyit tudunk, hogy a református népiskola elvégzése után a Polgári Leányiskolába járt, majd a német és francia nyelv elsajátítására elküldték a perjámosi apácazárdába. Saját elbeszélése szerint a polgáriban két tanár volt rá nagy hatással: a magyar irodalomtörténetet tanító Dózsa Elek, és rajztanára, Zoó János. A két jeles pedagógus versengett az alig 10 éves tehetséges leányért: az egyik írót, a másik festőművészt akart faragni belőle. Ez nem volt véletlen, hisz a kislány igen korán verseket írt, és kiválóan szavalt, amellett ragyogó kézügyessége volt. Utóbb az írói vénája győzött. Első próbálkozásai 1899-ben a helyi újságban jelentek meg, de 1900 novemberében az első verseskötetét is kézbe vehették a szentesiek. Gulyás Pap Etelka életének és szépírói munkásságának meghatározó "élményét" jelentették az egymást követő családi tragédiák és a folyamatos gyász. Még csak három éves, amikor elveszíti édesapját, majd az elkövetkező években három testvé-rét és vőlegényét. Valamenynyien a tüdővész áldozatai lettek. A távolabbi rokonságából tizenketten (a nagybátyjai) szintén e veszedelmes kór miatt haltak meg. Nem véletlen, hogy amikor Csallány Gábor kórházi gondnok (múzeumalapító) felkéri arra, hogy álljon a helyi tüdőszanatórium megvalósítását célzó mozgalom élére, Gulyás Pap Etelka igent mond, és teljes erejével beleveti magát a munkába. 1907-ben megjelenteti a Szanatóriumi album c. munkát, benne több író mellett saját verseit és novelláit. Közli a korszak politikai-, közéleti- és egyházi személyiségeinek ajánló leveleit, amelyeket nem kevés kilincseléssel sikerült begyűjtenie. Az országos nevek segítették az ügyet, de leginkább a helyi erőkre számíthatott. Etelka a következőket jegyezte fel ezekben az években: "Templomokban, temetőkben, iskolákban, bálokon, banketteken ott talált a nép mindenütt a gyűjtőperselylyel. Először idegenül néztek rám, nagyon szokatlan dolog volt, aztán lassan megnyíltak a szívek és az erszények, hordtam a pénzt a városházára." 1914-re elkészült a tüdőpavilon, de azt sebesült katonákkal töltötték meg. Az elkövetkező öt évben Etelka a sebesült katonák ellátásáért, a hadiözvegyekért és hadiárvákért küzdött, tollal és tettekkel. Ezekben az években sokan kezdeményeztek adakozást, gyűjtést, de a leghitelesebb, legeredményesebb minden alkalommal Gulyás Pap Etelkáé volt. Jótékonykodó tevékenysége mellett folyamatosan írt. A helyi lapok örömmel közölték novelláit, anekdotaszerű írásait, amelyek a szentesi múlthoz, legendákhoz kötődtek. Ezt reprezentálja az 1941-ben megjelent Régi történetek Szentes múltjából c. elbeszélő gyűjteménye, amely azonban csak töredékében tartalmazza egyedi hangulatú és stílusú írásait. Elgondolkodtató módon épp a 71. születésnapján hunyt el, 1947. szeptember 22-én. Sima László lapszerkesztő, helytörténész, az alábbiakban búcsúzott Gulyás Pap Etelkától: "Érdekes, magánálló, különös egyénisége volt városunknak. Mert egyénisége volt. Író. Gyűjtő. Jótékonykodó. Természetesen szerető szív. Jó barát. Aki ismerte, és igazán ismerte, csak szeretni tudta. Egyike volt azoknak az embereknek, akiknek az élete valamikor a fiatalság elején elcsúszott, elkanyarodott és belefutott nem az embergyűlöletbe, nem az elzárkózottságba, hanem valami furcsa különösködésbe. Mindenki ismerte Szentesen és nem akadt rajta fenn, amikor 40-50 év előtti ruháiban ment végig az utcán, viszont ha egy-egy régi, érdekes írása megjelent, azt mindeni szívesen olvasta. Ezen a mi szentesi magyar nyelvünkön írt, szentesi történeteket, amelyeket maga is átélt, vagy hőseit ismerte... Megérdemli mint igazi emberbarát, de megérdemli mint író is tőlünk, hogy sírján elhelyezzük megemlékezésünk cipruslombját." Labádi Lajos

<<< Vissza