Városunk első polgármestere

Száznegyven éve hunyt el Boros Sámuel (II.)

Boros Sámuel síremléke

Szentes - István nádor és Szemere Bertalan belügyminiszter 1848. július 16-án kelt rendeletével - elnyerte a rendezett tanácsú város jogállását. Az új városi szervezet felállítására 1849 elején került sor. A január 31-én megtartott tisztújításon "roppant többséggel" Boros Sámuelt választották a város polgármesterévé. Alig féléves polgármesteri működésének legfőbb eredménye a harcoló honvédsereg személyi állományának kiegészítése volt. Az ő nevéhez fűződik a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetése, amelynek során a "respublicát" éltette, s a népet a további küzdelemre feleskette. Az orosz cári beavatkozás hírének vétele után az új népfölkelés polgári biztosaként elrendelte és megszervezte 5548 hadra fogható 16-60 éves szentesi férfi öszszeírását, bevetésükre azonban már nem került sor. Július utolsó napjaiban a császári csapatok elérték a Tiszát. Szentes katonai fedezet nélkül maradt, a várost irányító forradalmi szervek felbomlottak. A szabadságharc alatti vezetők - köztük Boros Sámuel polgármester - augusztus 1-jén éjjel elhagyták a várost.

A császári csapatok elől sikerült ugyan elmenekülnie, de személye nem merült feledésbe. Távollétében vagyonát zár alá helyezték, s szigorú intézkedéseket tettek felkutatására. A kritikus hónapokban szülőhelyén, Túrkevén húzódott meg. Az ekkor már 63 éves Boros bizonytalan helyzetének tisztázása érdekében 1851 őszén önként jelentkezett a Pesti Cs. Kir. Haditörvényszék előtt, amely felségárulás bűntette miatt teljes vagyonelkobzásra és kötél általi halálra ítélte. Az uralkodó utóbb - 1852. márc. 27-én kelt határozatával - az ítéletet kegyelemből 4 évi várfogságra változtatta, beszámítva a már kiállt vizsgálati fogságot. Büntetését a josefstadti börtönben töltötte le; feltehetően 1855 őszén szabadult.

1856 novemberében viszszakapta elkobzott vagyonát, de évekbe telt, mire birtokaival ismét ténylegesen rendelkezhetett. Szabadulása után Pesten, Karcagon, majd Kecskeméten élt, míg végre 1860 őszén feleségével együtt hazaköltözhetett Szentesre.

Idős kora ellenére ismét bekapcsolódott a közéletbe. Az Októberi Diploma kibocsátása után helyreállított alkotmányos megyei tisztikarban ő is helyet kapott, amenynyiben az 1860. december 20-án megtartott tisztújításon közfelkiáltással a tiszántúli járás főszolgabírójává választották. Új hivatalát csupán két hónapig viselte, mivel 1861. március 4-én megválasztották Szentes város országgyűlési képviselőjének. Az országgyűlés feloszlatása után (augusztus 22.) visszavonult a közéleti szerepléstől. A szentesiek ennek ellenére 1864-ben beválasztották a város ügyeit intéző Váltsági és Gazdasági Bizottmányba.

1865-ben ismét a közéleti küzdelmek középpontjába került. Utolsónak tekinthető szereplése ezúttal is az országgyűlési választásokhoz kapcsolódott. Az egyik párt ugyanis őt léptette fel jelöltjeként, népszerűségét és tekintélyét kívánva felhasználni az ellenjelölt - Oroszi Miklós volt 1861. évi polgármester - megbuktatására. Idős korára hivatkozva vonakodott eleget tenni a felkérésnek, de végül engedett a kapacitálásnak. Vesztére. Az 1865. november 28-án megtartott választáson Oroszi Miklós elsöprő győzelmet aratott.

Kudarcát alig egy évvel élte túl. Küzdelmekkel telített élete 1866. december 27-én ért véget, 79 éves korában. A halotti anyakönyv bejegyzése szerint halálát torokrák okozta. Holttestét a szentesi református középtemetőben helyezték örök nyugalomra.

Özvegyének további sorsa szomorúan alakult. Férje halála után néhány hónappal elméje megháborodott. Elmebetegsége miatt előbb gondnokság alá helyezték, majd 1868 szeptemberében a pesti országos tébolydába szállították. Itt hunyt el 1884. október 26-án, 64 éves korában. Tetemét hazahozták Szentesre, és férje mellé temették el. Közös síremlékük ma a szentesi református alsó temetőben található.

Labádi Lajos