Bicajjal az olimpiákra - Barcelonától Pekingig
Cseuz László ötödik olimpiájára készül. A 63 éves testnevelő tanár komoly edzésekkel, és elhatározással vágott neki az előkészületeknek, pontosan úgy, mint a nagy sportesemény versenyzői. Csakhogy ő addigra már bejárja a fél világot és kikerékpározza magát, mire felgyúl az olimpiai láng, hogy azután nézője lehessen honfitársai minden elismerést megérdemlő sportteljesítményének.
Barcelonával kezdődött, 1992-ben. Persze előzménye is van a dolognak: a már több éve triatlonozó Cseuzhoz felnövekvő lánya is csatlakozott. "Együtt jártunk edzésre, együtt versenyeztünk, így erről az oldalról is elég jól ismertük egymást. Akkor úgy döntöttünk, elkerékpározunk Spanyolországba" - meséli. A megnyitó előtti napon érkeztek Barcelonába, aztán másnap stadionon kívül meghallgatták az ünnepséget, sajnos anyagiakban nem voltak jól elengedve, hogy több időt is eltöltsenek a helyszínen, így az éjféli tűzijáték hangjai mellett elhagyták Barcelonát. Maga az út 5196 kilométert tett ki, napi átlagban 160 kilométert kerékpároztak.
- Négy év múlva Atlanta következett - mondja. Úgy gondoltuk, érdekes földrész lehet Amerika, oda el kell menni. Csakhogy a nagylányom életébe beleszólt a szerelem, nem volt mit tenni, egyedül vágtam neki a hosszú útnak. Mint ahogyan a többi utamon sem, így most sem akartam más útitársat, tudom, hozzám is nehéz alkalmazkodni, így máshoz is.
Megérkezett az óceán partjára. Na már most hogyan tovább? Vízibicikli, hajó kizárva, csakis a repülő jöhetett számításba. Hogy teljesítse a tervezett kilométert, elkerekezett Dunkerqueig, onnan a La Mance-szoros partján Dieppeig, majd visszakerékpározott Párizsba, azután jöhetett a repülőút. New Yorkban egy régi szentesi barátja várta, náluk éjszakázott, majd másnap, hogy "kimenekítette" a nagyváros forgatagából, elindult egyedül a nagy ismeretlenbe Atlanta felé. Egy-két napig nyomasztó volt az út, emlékezik vissza. És arra is, hogy amikor idehaza megnézték a térképet, elkészítették a tervet, hány kilométert kell megtenni naponta, nem számoltak az amerikai léptékkel, azzal, hogy ott mérföldben gondolkodnak. Amikor kiderült a tévedés, még jobban ráhajtott: kora reggeltől késő estig a biciklin ült, a nyeregben ette meg a reggelijét, ebédjét, vacsoráját. Ez volt a büntetése, mondja. Atlantában egy régi triatlonos barátja látta vendégül, az ott eltöltött három napban létesítményeket látogattak, rendezvényekre jártak, az olimpiai játékokon látta a magyar-orosz karddöntőt. Azután visszakerékpározott New Yorkba, onnan átrepült Párizsba, majd újra nyeregbe szállt, és bicajjal tért haza. Összesen 7376 kilométert tett meg nyeregben ülve, napi átlagban 194 kilométert tekert.
- Amikor hazaértem, azt nyilatkoztam, Atlanta is elég veszélyes volt, az ausztráliai utat már nem vállalom, az még veszélyesebb. De azért, hogy valami célt kitűzzek magam elé, megfogadtam, megtanulom az angol nyelvet. Ahelyett, hogy fölkészülnék az ausztráliai útra. Ahogy közeledett az olimpia ideje, rá kellett jönnöm, hogy az angol nem fog menni, így nincs más teendő, el kell kerekezni Sydneybe.
Nyugat-Ausztráliában, Perth városban szállt le a repülőgépről, és a félsivatagos Nu Narbor síkságon keresztül jutott el az olimpia városába. Pontosabban: itt is tett némi kitérőt. Egy kint élő, Szentesről elszármazott magyar, Sebestyén Béla üzent neki, ha már kint lesz, Sydneytől nem messze lakik, feltétlenül látogassa meg, vendégül látja néhány napig. Cseuz anélkül, hogy ránézett volna a térképre, megígérte, hogy fölkeresi. Brisbane város fölött, egy kis szigeten laktak, de az már ott derült ki, hogy 1000 kilométerre Sydneytől. Az ígéret szép szó, tartja a magyar, nem volt mit tenni, megemelte a napi teljesítményét. Általában 214 kilométert tett meg naponta, volt úgy, hogy 300 fölött teljesített. Sebestyénéknél nagyon jól érezte magát, pihent egy keveset, rendbe tették a kerékpárját, majd vissza, Sydneybe. Ahol ismét csak jó dolga volt, az ott élő magyarok vendége lehetett. Az olimpiai játékokból is több mindent látott. Az ausztráliai úton 8136 kilométert tett meg kerékpárral.
- Ekkorra már biztos voltam abban, hogy a negyedik olimpiára, Athénba is el fogok menni. Minden egyes utamon szerettem volna túlszárnyalni a teljesítményemet, amit terveztem. Eddig sikerült, de hát Athén közelebb van, nem lehet teljesíteni az ausztráliai távot. Elhatároztam, hogy napi átlagban többet megyek. Ez az út így 231 kilométerrel jött ki. Hogy ne legyen egyszerű és olyan rövid, Olaszország felé vettem az irányt. Vicenzában megálltam az unokahúgoméknál, majd onnan végigkerekeztem az Adriai-tenger partja mellett egészen Brindisiig, ott hajóra szálltam, és átmentem a görög partokra, innen bicikliztem el Athénba.
Visszafelé egy darabig ugyanez volt az út, de mivel időre várták Szentesen, és hogy ne érjen túl korán haza, Olaszország után fölment Ausztriába, és Rábafüzesnél lépte át a határt. Keszthelytől Keszthelyig még megkerülte a Balatont, így tért haza az 5322 kilométeres útról.
(folytatjuk)