Szentesi életemből

Három vagy négy évet dolgoztam a Szentesi Életnél? Valahogy így. Sokan azt hiszik, itt kezdtem a szakmát, pedig előtte három évet a Délvilágnál is lehúztam. Személyes okokból tettem magam parkolópályára a városi lapnál.

Amikor idekerültem, a Nagy Öregek, az általam ismert, nagyra becsült és tisztelt idős kollégák, mint Szabó Róbert vagy Dóczi Jusz-tika, már nem dolgoztak az újságnál. Pedig tőlük még lehetett volna tanulni. Jusztikától azt, hogyan lehet hétköznapi témákat feldolgozni és úgy írni, hogy az egyszerű ember is megértse.

Fiatal újságíróként ezt képtelen voltam felfogni. Az egyszerűről azt gondoltam bugyuta, a szép ívűről pedig, hogy giccses. Később, a Kiskegyednél éppen ezt kérték tőlem számon: egyszerű mondatokat, átgondolt történeteket, idegen szavak,
és külföldi tudósok nevei nélkül.

Szabó Róbert azok közé a szerkesztők közé tartozott, aki hajlandó volt átadni tudását. Feltéve, ha a kezdő újdondász képes volt alázattal közelíteni a szakma felé. Talán éppen ezért sündörögtem szívesen körülöttük. Nem feledem soha a megtiszteltetést, amikor pályakezdőként engem is meghívtak egy "életes" évzáró bulira, s én ott ülhettem közöttük. Mint újságíró.

Szabó Róberttől az írói vagányságot, a riporteri rámenősséget, és az ütős címadást tanultam. Másik, későbbi szerkesztőm, Balázsi Irénke a pontos fogalmazást, és a maximális precízséget várta el és verte egy életre a fejembe. Csáki Ani, a pótolhatatlan szerkesztőségi titkárnő pedig azt: nincs arcoskodás, fennhéjázás, csak munka és a leadási határidők pontos betartása. (S lám, a fővárosi szerkesztők talán éppen ezért szeretnek velem dolgozni. Mert pontos vagyok, precíz és megbízható. Ami itthon soha nem tudtam lenni.?) Ezért, valamennyiüknek a mai napig köszönettel tartozom.

Nem ez a csapat vitte az újságot, amikor hivatalosan is a lap munkatársa lettem. Az akkori társaság újfajta szellemi műhelyt teremtett. Tagadhatatlanul lezserebbet, mint a korábbi volt. Eleinte szerettem köztük lenni, jó volt elhinni, hogy képesek vagyunk izgalmas, olvasmányos lapot készíteni. A kezdeti jó hangulat azonban egy idő után elpárolgott, s a pezsgés helyett maradt a színtelen, kedvtelen munka.

A vidám évekből azonban mégis megmaradt egy-két történet, amin még ma is képesek vagyunk sírva nevetni.

Az egyik kolléga randevúra készülődött. Inkognitóját azonban szerette volna megőrizni, így nem nyilvános helyet választott az első kettesben eltöltött beszélgetéséhez, hanem a szerkesztőségi irodát. Akkoriban szerelték fel a riasztót, s az adott munkatárs nem tudta biztos kézzel beütni a kódot. A szerkesztőség égtelen szirénázással lármázta föl a teljes belvárost. A kolléga ijedtében mindent bezárt és elmenekült a helyszínről. Az arra járőröző rendőrök az elszelelő újságíróra nem, a randevúra érkező, a szerkesztőség körül sétálgató illetőre azonban felfigyeltek. A köztiszteletben álló személyt igazoltatták, és felvették a jegyzőkönyvet. A riasztót később sikerült kikapcsolni, a jegyzőkönyvet pedig eltüntetni.

M. Horváth Ágnes