Csináljunk lapot

Újságot csinálunk. Másutt szerkesztik, mi csináljuk. Nem baj. Attól még veszik a lapot. Olcsó poén, tudom, mégis üdítően hangzik ebben a fene nagy zűrzavarban.

Az újságról beszéltünk.

Kápé, a megbízott szerkesztő egy kicsit hangosabb a kelleténél. Oka van rá bőven: valahogy semmi sem jön össze ezen a délutánon. Ettől elkedvetlenedik. A munkatársak is.

Emjét nem idegesíti a dolog. Fölveszi aranyos tinédzser pléhpofáját és nagyokat bólogat. Úgy tesz, mintha agyilag fölfogná az intelmeket. Fejben próbálja rendezni a dolgokat. Mosolyog is hozzá.

CsAni, a szerkesztőségi titkár hangosan nevet.

- Sohasem lesz belőle újságíró - magyarázza.

- Dehogynem - mondom. - Apuka már kifizette a tanfolyam díját.

A szerkesztő (a megbízott) legyint. Kezében a tudósításnak szánt tízsoros kézirattal Emjére bámul. A fiú szemei előtt lebegtetett mű nagy ívet ír le a levegőben, aztán gyors landolással az asztalra huppan.

Öreg hiba. A szemétkosár helyett így a lapba kerül.

Mondom, újságot csinálunk. Kápé kéziratok után kutat. Ami azt is jelzi, kevés van belőle. Na, persze, az elején mindig üresnek tűnik az eklézsia. Aztán. Valahogy megtelik a lap. A végén H. Ági kézirata is feltűnik az interneten. De Poszit nem érjük el sehogy.

- Azért van abban némi igazság, hogy már a grafo-mán emberek sem a régiek. Nem írnak - sóhajt a szerkesztő, természetesen nem az előbb említett kollégákra gondolva. A kézirathiány idegesíti.

- Ilyen kevés honoráriumért, ne csodálkozzatok! - így CsAni.

Lapozunk. Bédé kéziratánál egy pillanatra megáll a kéz.

- Én átírnám. Komoly lapban ma már nem tegeződünk a riportalannyal - vetem a szerkesztő orra elé.

Kápé furcsán néz rám.

- Még sportban sem - vitatkozom tovább.

- Ne irigykedj! Különben is olyan kedvesek így - mondja.

Aztán képek után nyomoz. Fotósunk, az ifjú titán még sehol. Hát hogy lesz ebből folthatás!

- Majd odaképzeljük - vágja rá hirtelen CsAni. Erre gondoltam én is. Aztán mindketten rájövünk, hülyeség az egész, hiszen nálunk a képek dominálnak. Kápé szerint azok a legfontosabbak. Mi a képekhez mérjük a kéziratokat. Persze, ha van belőlük elegendő.

A szerkesztő (a megbízott) az asztalra csap.

- Ezerszer megmondtam már, hogy legyen itt időben!

Természetesen Vidóra gon-dol. A fotós abban a pillanatban lép be az ajtón. Mosolyog. Halihó! - mondja és mosolyog. Mintha mi sem történt volna. S hogy kimentse magát, máris tálalja a szebbnél szebb történeteket.

Kápé bízik a fiúban. Úgy van vele, majd csak megkomolyodik egyszer.

- Kezdhetjük - veti oda némi megkönnyebbüléssel a szerkesztőségi titkár asztala felé.

Újságot csinálunk. Másutt szerkesztik, mi csináljuk. Nem baj. Attól még veszik a lapot.

Veszik?

Lovas József