Vármegyénk monográfusa

Százhetven éve született dr. Zsilinszky Mihály történetíró (II.)

Both Menyhért: Zsilinszky Mihály (1901)

A várakozások ellenére, Zsilinszky Mihály Csongrád megyei főispáni működése nem volt szerencsésnek mondható. Beiktatása idején már folytak a megyei tisztújítás előcsatározásai, amelyek tovább fokozták a közéleti feszültségeket. Az ellenzék nyíltan hirdette, hogy legfőbb célja a megyei tisztikar személyi összetételének megváltoztatása, ezen belül Stammer Sándor alispán megbuktatása. Törekvésük utóbb kudarcot vallott, s nem kerülhették el a győztesek megtorló akcióit. Ezek éle elsősorban azok ellen irányult, akik vezérszerepet játszottak a megyei adminisztráció megváltoztatására irányuló mozgalomban. Az érintett személyek többségükben szentesiek voltak, amely azzal a következménnyel járt, hogy a megye vezető köreinek ellenszenve átterjedt magára a városra is.

Ennek első jelei abban mutatkoztak meg, hogy a megyegyűléseken sorra leszavazták a Szentes városát érintő indítványokat, beadványokat, függetlenül azok tárgyától. Feltűnően megszaporodtak a város vezető tisztviselői - polgármester, főjegyző, tanácsnokok - elleni fegyelmi eljárások, amelyek több esetben állásvesztéssel végződtek.

A Szentesi Lap kemény hangú leleplező cikkeket tett közzé az érintett személyek ellen indított hajsza okairól, nyíltan hangoztatva, hogy az akciók mögött Stammer alispán bosszúja húzódik meg. Az alispán elleni bírálatait mind erőteljesebben kiterjesztette Zsilinszky főispánra is, aki egyelőre - legalábbis látszólag - pártatlan szemlélője volt az eseményeknek. Az 1890 januári számaiban már egyértelműen a főispánt tette felelőssé az eldurvult viszonyokért, mondván, neki kellett volna a győztes párt bosszúhadjáratát még az elején megfékeznie, és hivatali hatalmának súlyánál fogva a békességet helyreállítania. Ehelyett bizonytalankodó magatartásával még inkább elősegítette a kisebbségben maradt párt tagjai elleni megtorlás fokozódását. Rövid működésével sikerült a megye közbékéjét és nyugalmát felkavarnia, s oly éles ellentéteket szítania, melyek korábban nem léteztek. A lap mindebből arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy Zsilinszky teljesen alkalmatlan a főispáni tisztség betöltésére; jobban tenné, ha lemondana és távozna a megye éléről.

A viszálykodás az elkövetkező években nem csökkent, inkább élesedett. A Csongrád megyében kialakult tűrhetetlen viszonyok mind többször kerültek a parlament elé; az országos lapok a megyebeli botrányokról harsogtak. Ezek után nem volt meglepő, hogy Zsilinszky főispán - a miniszterelnök felszólítására - 1892. szept. 25-én benyújtotta lemondását. Zólyom vármegye főispánjává nevezték ki, ahol 1895 elejéig viselte hivatalát. A vármegyei közigazgatásban eltöltött évek nem sok babért teremtek számára, így bizonyára örömmel fogadta, hogy visszakerülhetett a tudomány, a kultúra területére.

1895 februárjában vallás- és közoktatásügyi államtitkárrá nevezték ki, mely tisztségét 1905-ig viselte. Tízévi államtitkári munkássága után elnyerte a belső titkos tanácsosi méltóságot, valamint a Lipót-rend középkeresztjét. Ismét tagja lett az országgyűlésnek: 1896-1904 között Békéscsabát, 1910-1918 között pedig Szarvas városát képviselte. Emellett 1898-tól a bányai evangélikus egyházkerület felügyelője, 1911-től világi elnöke; a Luther Társaság elnöke (1892- 1911).

Mindvégig a tudományos élet tevékeny munkása, egyik meghatározó egyénisége volt. Alig akadt olyan tudós társaság vagy egyesület, amely ne hívta volna tagjai közé. A legtöbb szervezetben vezető tisztséget is viselt: 1889-től a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság főtitkára, a Magyar Történelmi Társulat alelnöke (1903-1909), a Magyar Földrajzi Társaság és az Országos Régészeti és Embertani Társulat igazgatóválasztmányi tagja; és tevékenyen részt vett a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság munkájában is. 1896-ban a kolozsvári, 1909-ben pedig a genfi egyetem tiszteletbeli doktorává fogadta, a Magyar Tudományos Akadémia pedig 1899-ben rendes tagjává választotta.

Történelmi munkái közül térségünket két alkotása érintette: a Századok c. szakfolyóiratban 1891-ben megjelent Csongrád vármegye főispánjai című tanulmánya, valamint a Csongrád vármegye története című háromkötetes monográfiája, amely 1897-1900 között látott napvilágot. A megye közönsége hálából megfestette Zsilinszky Mihály életnagyságú portréját, amelynek ünnepélyes leleplezésére 1902. május 27-én került sor a szentesi megyeháza dísztermében. (A festmény ma a Koszta József Múzeum megyeházi állandó tárlatán látható.)

Tevékeny élete 1925. október 4-én ért véget, 88 éves korában. A történész szakma nevében a jeles kortárs, dr. Áldásy Antal akadémikus búcsúztatta, a Levéltári Közleményekben Mályusz Elemér méltatta munkásságát. A Szentesen megjelenő Alföldi Újság címoldalon emlékezett meg az egykori főispánról, kiemelve történetírói teljesítményét: "Nem az államférfi és politikus állított magának emléket, hanem a történetíró. Ő volt az, aki megírta a vármegye történetét, összeállította a vármegyei, az állami levéltárak, a Károlyi és más főúri családok adatait, megmentve az utókor számára. Ez ércnél maradandóbb érdemet jelent az író számára, és bizonyára sokkal tovább marad fenn a történetíró, mint a volt főispán emlékezete a vármegyében."

Labádi Lajos