A görög kereskedők egyházalapítása

100 éve - Megalakult a görögleleti magyar egyház (I.)

Szentesen a két nagy egyházi felekezet - a római katolikus és a református - mellett a legrégebbinek a görögkeleti gyülekezet számít. Kevesen tudják, hogy különböző belső villongások miatt, a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1908. július 19-én rendeleti úton a szentesi görögkeleti egyházat - ősi önkormányzatának fenntartása mellett - magyar jellegűnek nyilvánította (magyar liturgiával), megalapítva ezzel az első "görögkeleti magyar" egyházat hazánkban. E jeles évforduló kapcsán idézzük fel e nagy múltú egyház szentesi megjelenésének történetét, és nemzeti felekezetté válását.

A török hódoltság időszakában többször előfordult, hogy Szentes és környékének magyar őslakossága a portyázó és fosztogató hadak elől elmenekült, átmenetileg üresen hagyva falvaikat. Az elhagyott területen kezdetben rác (szerb), később oláh (román) népesség telepedett meg, utóbb keveredve a viszszatérő őslakosokkal. A XVI. századi török defterek (adóösszeírások) és magyar dézsmajegyzékek névanyaga bizonyítják az együttélést. Az 1557. évi defterből például tudjuk, hogy "Szentös" falut, továbbá Hékédet, Szentlász-lót, Tést és Bökényt magyarok, ellenben Tőkét rácok lakták. A valamivel korábban Donáttornyáról elköltözött jobbágyok között szép számmal akadtak szlávos nevűek, így: Dankó, Druzsó, Kalinics, Karaguly, Radocsa. A kis létszámú idegen lakosok ekkor még nem alakítottak egyházat; jobbára asszimilálódtak a magyar etnikummal.

A törökök kiverése után maradtak szórványként rác és oláh családok, de oly csekély létszámban, hogy önálló görögkeleti hitközséget nem alapíthattak. A XVIII. század első felében némileg változott a helyzet. Az orosz-török háború idején a bizonytalan viszonyok miatt Görögországból számos jómódú görög kereskedő család Magyarországra menekült, s közülük többen Szentesen telepedtek le. Hazájukból hozott ortodox vallásukat kezdetben titokban, magánházaknál gyakorolták. Számuk Szentesen 1773-ban mindössze 16 fő, tíz év elteltével azonban már 114 fő volt. II. József 1781-ben kiadott Türelmi Rendelete a görögkeletieknek is biztosította a szabad vallásgyakorlást, megfelelő anyagi feltételek esetén megengedve a templomépítést és paptartást. A szentesi módosabb görög családok (Haris, Hadzsy, Kálló, Nacsó, Gyuricza, Papp) élve a lehetőséggel, 1784-ben megalakították önálló egyházközségüket, s az egyház fenntartására nagyobb alapítványokat létesítettek. Ezt követően Bécsbe küldték akkori tanítójukat - Krizantopol Demetert - azzal a kéréssel, hogy engedtetnék meg nekik saját költségükön templomot e-meltetni. Kérelmük meghallgatásra talált, amennyiben az uralkodó leiratban utasította a vármegyét, hogy jelöljön ki alkalmas helyet a szentesi görögkeletiek templomának.

Az előírásokhoz igazodva, a toronynélküli, kisméretű templom 1786-ban elkészült. "Miután a templom felépült és minden szükségesekkel elláttatott, az arad-kerületi görögkeleti püspökhöz, Avaku-movics Pálhoz fordultak, aki Szentesre el is jött s a templomot 1786. deczember 6-án rendeltetésére felszentelte. Az egyház alapítói ezután alapítványokat tettek a lelkész, kántor-tanító és egyházfi fizetésére... A lelkészek sorát 1786-ban Nikolics Mihály nyitotta meg" - írta a Szentesi Lap 1886-ban, a templom 100 éves évfordulóján. (A Szent Miklós tiszteletére felszentelt templom az 1900-as évek elején egy tetőből kinövő favázas harangtoronnyal egészült ki, amint a mellékelt képen is látható. A 22 méteres kőtorony majd csak 1927-ben épült a templomhoz.)

A szentesi görögkeleti egyházközség mint egyedülálló, elkülönült parókia kezdte meg működését, amely szervezetileg nem tartozott sem temesvári szerb metropolita, sem az aradi oláh püspök felügyelete alá. A szertartás és az anyakönyvek nyelve a görög maradt, de a lelkész magyarul érintkezett a hívekkel, és a tanítás nyelve is magyar volt. Az idők multával úgy a szerb, mint az oláh püspök igyekezett a főhatósága alá vonni a távoli szentesi hitközséget, azzal a nem titkolt céllal, hogy a hívek hitéletét, nyelvét és szertartását átformálják. A nemzeti püspökségek rivalizálása, viszálykodása visszahatást szült a híveknél, akik összekülönböztek papjaikkal, tiltakozva az idegen nyelv bevezetése ellen. A háborúság a Bach-korszakban, 1851-ben öltött nagyobb méreteket, amikor az egyház gondnoka és presbitériuma azért panaszolta be Gro-szeszku Mózes lelkészt, mert úgy az istentiszteletnél, mint az anyakönyvnél a román nyelvet vezette be. Az erőteljes tiltakozások hatására Groszeszkunak távoznia kellett Szentesről. Helyére az aradi püspök 1855-ben Jonucás Györgyöt nevezte ki; akit viszont a temesvári szerb püspökség képviselője, Davidovits István lelkész követett. Davidovits célja az volt, hogy a szentesi eklézsiát a szerb nemzeti egyház hatáskörébe vonja. Ezt az aradi román püspök természetesen igyekezett megakadályozni. A két nemzeti püspökség versengése a századfordulóra nyílt perré fajult, amelybe már a vármegye és a kormány is beleszólt.
(Folytatjuk)

Labádi Lajos