A tudós sportember

Szentes Díszpolgára

A város képviselő-testülete Szentes Díszpolgára címet adományozott Haraszti Tegze Péter tudósnak, sportembernek kiemelkedő szak-mai munkájáért és a sport területén elért, nemzetközileg is elismert eredményeiért. Az adományozás időpontja: október 23.

Budapesten született, nagyon korán, 3 és félévesen került Szentesre. A dolgok előzményeként, édesapját a szegénység előbb Bugyi községbe, majd Csongrádra sodorta, az utóbbi helyen kötött házasságot. Ahogyan visszaemlékszik, édesapja a Tisza-parti városban találkozott a Nádai fivérekkel, a szentesi sportélet meghatározó egyéniségeivel, akiket azután talán félév alatt átcsábított a szomszédos településre. Csongrádi kötődések? "Öcsémnek, Zsoltnak még mindig ott van a háza" - válaszolja a kérdésre.

Emlékezetes szentesi évei nem az iskolában kezdődtek, hanem az uszodában. Az 50 méteres medencében gyakorlatilag hamar rájött az úszás rejtelmeire, édesapja, aki nagy lelkesedéssel látott hozzá a szentesi vízilabda újjáélesztéséhez, felettébb büszke volt a fiára. Lényegében mindkét sportágat művelte: úszott, vízilabdázott. Bár, mint mondja, "az úszó két kötél közé szorított magányosságával szemben" a vízilabdát mindig is jobban szerette. Mindazonáltal mindkét sportágban nemzetközileg is nagyon szép eredményeket ért el.

- Apám Pesten vízilabdázott és evezett - meséli. - Azon dolgozott, hogy Szentesen is összehozzon egy jó vízipólós csapatot. Összejött a két Nádai gyerekkel, akik még felfújt disznógyomorral kubikos gödrökben vízilabdáztak. Engem a nagymamám nevelt, teljesen szentesi módon. Négyéves koromban már tudtam olvasni. De számolni nem. Aztán megismerkedtem egy Gyarmati Pista nevezetű gyerekkel, aki meg számolni tudott nagyon jól. A mozi mellett nem messze volt a boltjuk. Tőle azután gyorsan megtanultam számolni. Akkor még nagyon csendes gyerek voltam, ő viszont nagyon is eleven. Később aztán hozzáidomultam én is.

Haraszti Tegze Péter elemi iskoláit a Kossuth téri intézményben kezdte, a mai Kiss Bálint Református Általános Iskolában. Örömmel emlékezik vissza Ibolya tanító nénire, aki - egyebek mellet - sok szép versre megtanította. Köztük a Cinege cipője, melyet elsőévesen szavalt el, még ma is gyakran eszébe jut. "Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, nagy bánata van a cinege madárnak." És folytatja tovább.

A Petőfi iskola következett, majd a gimnázium.

A gimiben Tóth János volt a fizika-matematika tanárom. Ő volt az, aki tulajdonképpen bevezetett a szakmába. A példaképem lett. Később több egyetemen tanítottam, igyekeztem nagyon lelkiismeretesen tenni a dolgom, hogy legalább ugyanolyan jó benyomásuk legyen a hallgatóknak rólam, a szakmáról, mint amilyen nekem volt Tóth tanár úrnál. Jó tanuló voltam ugyan, de nem a legszorgalmasabb gyerek, sportoltam, mindent csináltam, nagyon egészségesen, nagyon normálisan nőttem fel. Tóth tanár úrról később tudtuk meg, hogy az egyetem elvégzése után fizikus lett, de valamiért Pesten nem taníthatott, így került Szentesre. Nagy hatással volt rám, elmondhatom, értettem és élveztem az óráit. Akkor azt mondtam, ha ez ilyen könnyen megy, akkor kutya kötelességem, hogy tanuljak. Rettentően befolyásolt.

Aztán a vízilabdára terelődik a szó.

Még nagyon kicsi voltam, amikor apám magával vitt Pestre. Nem volt elég ember a csapatban, összesen kilencen utaztak a fővárosba. Hogy kipontozódott egyikük, kevesen lettek. Horváth Rozoga kiszólt a vízből, felém intve, azt kiáltotta: gyere be. Centert játszottam. A legkisebb, a leglassúbb voltam eleinte a csapatban, talán ha 3-4 méterre el tudtam dobni a labdát. A csapattársaim mindig közel úsztak hozzám. Egy idő után azonban én lettem a leggyorsabb, megerősödtem, és magammal húztam a csapatot. Aztán apám 17 évesen eladott a Fradinak. Elkerültem Pestre. Első alkalommal nem vettek fel az egyetemre, apám miatt. Nagy szája volt, de szerintem politikailag nem volt semmiben benne.

(A következő számban folytatjuk)