A Kárpát-medence szőlőhegyei a múltban közösségi irányítás alatt álltak, amely elsősorban a vagyon- és jogvédelemre, a szőlősgazdák kötelezettségeinek illetve a viselkedés szabályozására irányult. A középkori gyökerekkel rendelkező hegyközségek mint önálló önkormányzattal bíró intézmények összefogták egyazon területen szőlőt birtokló személyeket. A felmerülő ügyek intézését a közösség saját kebeléből választott testületre bízta, amely független volt a helyi hatóságoktól és a szőlőföld feudális urától. Az Alföld túlnyomó részén nincs tudomásunk hegyközségek létezéséről, a mezővárosokban a szőlőterületekkel kapcsolatos ügyek az elöljáróság hatáskörébe tartoztak. A filoxéra pusztításai miatt, valamint a szőlőrekonstrukció és a szervezett növényvédelem megteremtése érdekében mind fontosabbá vált a szőlőhegyek igazgatási rendjének egységes szempontok szerinti megalkotása, vagyis szükségessé vált egy azonos elvek alapján működő, országos hatáskörű szőlészeti-borászati közigazgatási intézményrendszer létrehozása.
Az 1894. évi, "A mezőgazdaságról és mezőrendőrségről" szóló XII. törvénycikkely foglalta magába azokat a jogi kereteket, amelyek lehetővé tették a hegyközségek megalakulását. Feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a törvény ugyan pontos definícióval szolgált, de ez nem a múltban létezett és 1894-ben létező intézményekre utalt, hanem az intézkedés által létrehozni kívánt szervezetekre. E törvény használta először a hegyközség terminust, a korábbi történeti és jogi forrásszövegek többnyire a helység, hegység, hegybéli helység kifejezéseket alkalmazták a szőlőhegyi birtokosok szervezeti formáira. A hegyközség meglehetősen széles hatáskörrel rendelkezett, felügyelete alá tartozott az ültetvények őrzése, a hegyrendészet, a szőlőrekonstrukció összehangolása, a filoxéra, a peronoszpóra és egyéb szőlőbetegségek elleni védekezés, valamint a modern termesztési és borkészítési eljárások bevezetésének az elősegítése. Tanfolyamokat tarthattak, könyvtárat alapíthattak, azaz kulturális és szakmai tevékenységet is folytathattak. 1905 végén 49 törvényhatóság területén 630 közigazgatási község határában 761 szervezet működött. Ez az összes szőlőtermelő településeknek (5770) ugyan alig több mint a tíz százalékát jelentette, ám valójában azokat a falvakat, városokat érintette, ahol a népesség jórészt a szőlőből élt.
Az 1895. március 18-án tartott közgyűlésen Szentesen a nagyhegyi szőlőbirtokosok egyhangúlag elfogadták a hegyközséggé alakulást, majd március 25-én a szervezet rendtartását. Április 18-án választották meg az elöljáróságot és a választmány tagjait. Az elnök Körtvélyessy Sándor lett, aki mellett 4 tőkegazda (Szánthó Dániel, Balogh István, Pápai Sándor, Földvári Nagy Lajos) tevékenykedett. 1895-ben a hegyközség ténylegesen is működött, de 1896 januárjában a költségvetési előirányzat tárgyalás és a zárszámadás kivetése körül támadt viták miatt alakilag megszűnt. 1898 januárjában a tagság ugyan a feloszlatás mellett döntött, a város polgármestere, Lakos Imre azonban nem fogadta el a határozatot, és utasította a birtokosokat a további működtetésére. 1903. február 2-án hasonló események játszódtak le mint 5 évvel korábban. A jelenlévő birtokosok többsége ugyan a szervezet megszűnése mellett döntött, de számuk nem érte el azt az arányt, amely a feloszlatáshoz szükséges lett volna.
A szentesi hegyközség a tagok között feszülő ellentétek miatt nem tudta betölteni azt a szerepet, amire az 1894. évi törvény lehetőséget biztosított volna. A város szőlőkultúrájában azonban fontos állomásként tarthatjuk számon a szervezet megalakulását, mivel jelzi az igényt a filoxéra pusztításai nyomán e művelési ág újjáélesztésére.
Mód László