Az ármentesítő székháztól a parlamentig

Százhatvan éve született, nyolcvanöt éve hunyt el Fekete Márton

Fekete Márton azon régi szentesi jelesek egyike, aki korában hírnevet és dicsőséget szerzett magának és városának, de kinek tettei és érdemei feledésbe merültek. Neve összeforrt régiónk századfordulós ármentesítési küzdelmeivel, mely téren országos ismertségre és elismertségre tett szert. Mint városunk volt országgyűlési képviselője ugyancsak érdemes arra, hogy születésének és halálának évfordulóján felidézzük emlékét.

Régi nemesi család sarjaként született Szentesen 1849. június 21-én. Szülei Fekete Cseh Márton és Kónya Erzsébet. A középiskola elvégzése után Sárospatakon és Bécsben jogot hallgatott, majd Csongrád vármegye szolgálatába lépett. 1874-ben a megyei árvaszék ülnökévé, egy évvel később pedig vármegyei főjegyzővé választották. Az 1876. és 1879. évi nagy árvizek idején kitűnt szervezőkészségével, melynek következtében Ordódy Pál közmunka- és közlekedésügyi miniszter az 1881. évi árvízveszély idején őt nevezte ki a Tisza Csongrád- Szolnok közötti szakaszának kormánybiztosává. Hatékony és eredményes munkájának elismeréseként 1885-ben a szentesi székhellyel alakult Körös-Tisza- Maros Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat főigazgatójává választották. Ekkor vált meg megyei főjegyzői hivatalától. Az árvízvédelem ügyében kifejtett munkássága révén neve országosan ismertté vált. Bizonyítja ezt, hogy 1895-ben őt választották a nagy múltú - Széchenyi István által 1846-ban alakított - Tiszavölgyi Társulat titkárává. Új tisztsége mellett a főigazgatói teendőket továbbra is ellátta. (Említést érdemel, hogy neki köszönhetően épült fel 1893-ban az Ármentesítő Társulat Kiss Bálint utcai új székháza.) A vízügyi adminisztráció terén szerzett érdemeit Ferenc József több magas kitüntetéssel ismerte el: 1895-ben a királyi tanácsosi címet, 1901-ben a III. osztályú vaskoronarendet, 1911-ben pedig az udvari tanácsosi címet adományozta Fekete Mártonnak.

Fiatal korától meghatározó egyénisége volt szülővárosa közéletének. Vármegyei főjegyzőként jelentős szerepe volt abban, hogy 1878-ban Szeged és Hódmezővásárhely ellenében Szentest jelölték ki Csongrád vármegye székhelyévé. Évtizedeken át városi és megyei képviselő, 1874-ben a Szentes-Vidéki Takarékpénztár egyik alapítója és elnöke, 1887-től a Szentesi Iskolaszék tagja, 1891-től a Kaszinó elnöke, új székházának (a mai zeneiskola) építtetője, az 1897-es alapítású Csongrád Vármegyei Történelmi és Régészeti Társaság (a mai múzeum jogelőde) első elnöke, s még lehetne sorolni. Külön említést érdemelnek egyházi tisztségei: a szentesi református egyház presbitere, a békés-bánáti egyházmegye világi jegyzője, majd főgondnoka, egyházkerületi képviselő, konventi tag, és a törvényhozó zsinatnak is tagja.

Politikailag az 1867-es kiegyezés hívének számított. 1875-ben részt vett a helyi Szabadelvű Párt megalakításában, melynek jegyzőjévé választották. Konzervatív nézetei ellenére városi képviselőként fellépett a vármegyei hatalmaskodásokkal szemben. 1910-ben egyik megalapítója és ügyvezető elnöke a szentesi székhelyű Csongrád megyei Nemzeti Munkapártnak. A júniusi országgyűlési válasz-tásokon pártja őt indította jelöltként a szentesi mandátum elnyeréséért. Programjának lényege arra irányult, hogy a kialakult zavaros politikai helyzetben szakítani kell az országos nagypolitikával, s az erőfeszítéseket a szűkebb szülőföld felvirágoztatására kell összpontosítani. Tömör jelmondata: "Mindent Szentesért!" A szentesiek lokálpatriotizmusára épülő kampányával fölényes győzelmet aratott a Függetlenségi Párt jelöltjével szemben. Választási jelmondata nem maradt üres ígéret. Képviselőségének 8 éve alatt - ha nem is kizárólag egyedüli érdemeként - közintézmények egész sora készült el: 1912-ben felépült a városháza, új épületet kapott a járásbíróság, a polgári leányiskola (ma Petőfi S. Ált. Isk.) és a központi katolikus népiskola (ma Szent Erzsébet Katolikus Ált. Isk.). Működése alatt állami támogatással nyolc külterületi népház épült Szentes határában. Elkészült a felsőpárti református templom, új szárnyakkal bővült a kórház és a gimnázium, megkezdődött a város belterületének csatornázása stb. A látványos fejlődés lendületét megakasztotta a világháború.

Fekete Márton 1918 őszétől minden közszerepléstől visszavonult. Ennek ellenére a forradalmak felbolydult időszakát nem sikerült békésen átvészelnie. Mint tekintélyes polgárt és volt kormánypárti országgyűlési képviselőt - 42 társával együtt - 1919 áprilisában túszként Budapestre szállították, ahonnan három hónap múlva térhetett haza. Utolsó éveit a közéleti csatározásoktól távol maradva töltötte, 1924. szeptember 24-én bekövetkezett haláláig.

Az ellenzéki Alföldi Újság így írt róla halálának másnapján: "Szabad-Szentes újabbkori történetének egyik kimagasló alakja távozott el az élők sorából. Hosszú évtizedeken keresztül irányítója, vezetője volt Szentes város és Csongrád vármegye életének, de szellemi képessége predesztinálta is arra, hogy a vezetők között is első legyen. Szentesen született, itt nőtt fel, s itt futott be olyan karriert, ért el oly osztatlan tiszteletet és megbecsülést, amelyet csak kiváltságos tehetséggel megáldottak érhetnek el...". Nekrológírója az alábbiakban summázta közéleti működésének lényegét: "Fekete Márton kiváló egyéniségére talán az a legjellemzőbb, hogy ha akadt is ellenfele, azért itt a gyűlölet országában egyetlen egy ellensége sem volt." Földi maradványait a református középtemetőben helyezték örök nyugalomba. 1932-ben utcát neveztek el róla Szentesen, amelyet 1948-ban más névre kereszteltek. Azóta ismét utca őrzi Fekete Márton nevét, s a fentiek talán igazolják, hogy nem érdemtelenül.

Labádi Lajos