Búcsú Bese Laci bácsitól

Január elején értesülhettünk arról a szomorú hírről, hogy egészségi állapota megromlott. Mindvégig bíztunk felépülésében, a Teremtő azonban másképpen rendelkezett, és magához szólította. Olyan személyt ismerhettünk meg benne, aki minden élethelyzetben rendkívüli emberi tartásról tett tanúbizonyságot. Sokat tréfálkozott, próbálta saját mércéje alapján értelmezni megváltozott világunk egy-egy, számára megfejthetetlennek tűnő jelenségét, ami nagyon sok derültségre adott alkalmat. Örömét, bánatát gyakran egy-egy magyar nóta vagy népdal sorainak felidézésével, dúdolgatásával fejezte ki, ami a zene iránti szeretetéről árulkodott. Minden találkozás nagy élményt jelentett, hiszen mindig tanulhattunk tőle valamit.

Élete elválaszthatatlanul összeforrt a szentesi feketekerámia készítésével, amelynek fortélyait, alapfogásait az 1940-es évek elején a Berényi família tagjaitól sajátította el, akik a két világháború között tökélyre fejlesztették a díszedények gyártását. Az agyaggal már kisgyermekkora óta szoros kapcsolatba került, mivel édesapja, Bese Lajos "cserepesként" kereste a mindennapi betevőre valót, amit a téli hónapok alatt muzsikálással egészített ki. Laci bácsi 1940. április 1-jén került a Korsós sor 14. szám alá inasként, ahol mestere, Berényi László étkezést és szállást is biztosított számára. Két év alatt elsajátította az agyagművesség minden csínját-bínját, a harmadik tanulóévet követően 1943. november 3-án vizsgát tett. A szabadulás után a mesterénél maradt segédként, a városi kertészet műhelyében is dolgozott, ahol virágcserepek készítésével foglalkozott. 1944 szeptemberében besorozták, decemberben került haza, majd fazekasként tevékenykedett ismét. Az 1940-es évek végén a katonai pályát választotta hivatásul. 1950-ben alhadnaggyá avatták, 1974-ben őrnagyi rangfokozatban nyugdíjazták. 2001. október 23-án alezredessé léptették elő. Nyugdíjba vonulását követően visszatért ahhoz az ősi mesterséghez, amely ezt követően élte végéig elkísérte. A Jókai utcában házat vásárolt magának, ahol fazekasműhelyt alakított ki, majd ismét munkához látott. 1980-ban a Koszta József Múzeumban Vígh Lászlóval kerámiastúdiót indítottak, majd egy év után Bese László Nádor István hívásának eleget téve a szentesi helyőrségi klubba helyezte át a műhelyt.

Olyan időszakban tért vissza a feketekerámiához, amikor úgy tűnt, hogy e több évszázados hagyományokra visszatekintő kézműves ágnak nem marad szentesi képviselője, és kihal a mesterség. Munkássága nemcsak a díszedények készítésére terjedt ki, hanem generációkat vezetett be az agyagművesség rejtelmeibe, ami kiváló pedagógiai érzékről tanúskodik. Tanítványai közül többen ma is gyakorolják a mestertől ellesett fogásokat, amelyeket igyekeznek továbbgondolni, saját ízlésviláguknak megfelelően átalakítani. Önzetlen szakmai segítséget nyújtott a művészeti iskolák által elindított fazekas oktatáshoz.

A tisztiklub második otthonának számított, ahol sok időt töltött. Aktív szerepet vállalt a Szentesi Bajtársi Klub életében is, amelynek 1975 óta tartozott a tagjai közé. Rendszeres résztvevője volt a kártyapartiknak és a zenés-táncos összejöveteleknek, amelyek alkalmat biztosítottak a szórakozásra.

Számos elismerés, díj tulajdonosa. Hagyományápoló tevékenységéért 2005 februárjában megkapta a Magyar Kultúra Lovagja címet, amire nagyon büszke volt. 2008-ban elnyerte a Népművészet Mestere kitüntetést, amellyel országos szinten is elismerték munkásságát. Tavaly nyílt meg a helyőrségi klubban az az állandó kiállítás, amely életútját, munkásságát illetve az általa készített kerámiákat mutatja be.

Kedves Laci bácsi! Fájó szívvel búcsúzunk Tőled, emlékedet megőrizzük! Tanítványaid továbbviszik a tőled örökölt tudást, amely záloga lehet az általad gyakorolt ősi mesterség fennmaradásának és továbbélésének. Alkotói pályádról tanúskodnak az általad korongolt és égetett kerámiák, amelyek őrzik készítőjük keze vonásait és ízlésvilágát.

Mód László