Mese Bácskai Miska bácsiról

Szembenevetni a Halált

Az úgy vót, van annak már ötven éve is, hogy ült a Halál magába, oszt egyszer csak nagy nevetést hall valahonnan. Odabandzsít – hát Szentesen egy fiatal tanár mesélt épp a gimnazistáknak, azok nevettek ilyen jóízűen, magyarórán. Beleolvasott kevest a Halál az aktuális szakirodalomba, hátradűlt elégedetten, na, mondta, erre se fogják sokáig rábízni a gyerekeket.

Na de csak megest-megest szólt a kacagás, megnézem ezt már közelebbről magamnak, gondolta. Hát látja, hogy nem csak nevetnek a diákok, hanem olvasnak, játszanak, szavalnak … Hínnye a nemjóját, micsoda iskola ez?! Életöröm? Jókedv? Sikerélmény? Szóljatok szép szavak? Elfogta a pulykaméreg a Halált, hát még amikor a komájából, az ördögből is csúfot űztek valami fesztiválon, s ezt még a tévében is látták a népek. De nem volt mit tenni, csak nézte, hogy Miska bácsiból igazgató is lett, kedves feleségit még az iskola folyosóján is kézen fogta, úgy sétálgatott, négy szép gyereküket fölnevelték, kitaníttatták.

Hetvennyolctól meg már csapatostul jöttek Szentesre az olyan huncutfélék, örültek, hogy ennyi hasonszőrűt találnak egy helyen. Néhányukról a Halál azt gondolta, na, ezek tán kedvire valók lesznek: önsorsrontó ifjak, helyüket nem találó felnőttek – de Miska bácsi huncut mosolyától, fütyörészésétől ők is kezdték otthon érezni magukat. Hát micsoda iskola ez?! Egyszer egy nevelési értekezletbe is belefülelt. Hogy megbuktassuk-e eztésezt vagy engedjük át, erről vitatkoztak. "Nem tanult sokat, ez tény, – hallotta Miska bácsit – de ő, akárhova is kerül, a láng őrzője lesz, élesztő kovász… engedjük át!" Élesztő kovász?? – rázta a düh a Halált – hogy másutt is ez legyen? Életöröm, jókedv, sikerélmény? Na ezt már nem hagyom. Így történt, hogy nyolcvanhétben nagy dérrel-dúrral elindult Miska bácsiért. Csak arra nem gondolt, hogy a sok-sok nevető diákból lettek orvosok is, nővérkék, patikusok, akik szépen-gyorsan beállították a gyógyszereket, s már zavarták is hazafele a Halált. De úgy hazazavarták, hogy sokáig feléje se mert nézni Skabának, aki továbbra is fütyörészett, Erzsi nénivel kézen fogva sétálgatott, focizott, unokázott, kertészkedett. Már nem tanított, a tanítványai meg a tanítványok tanítványai annál inkább. Erjedt a kovász, itt, ott, amott.

Pár éve újra nekilendült a Halál. Próbálkozott ezzel, azzal. Idén tavasszal már dörzsölte a kezét, aztán most kedd reggel el is vitte magával Miska bácsit. Vitte, vitte, kiabált: na, mégis úgy lett, ahogy én akartam, nem lesz nevetés, nyista életöröm, jókedv, sikerélmény!! Miska bácsi ballagott mellette, somolygott magában. Mi ez a mosoly? – kérdezte gyanakvóan a Halál. Skabá csak a háta mögé bökött a hüvelykujjával. Odanéznek, hát Szentesen gyülekeznek az emberek, a sírás-ríváson lassan túl vannak, nézik, nézik a Halált, bökdösik egymást, nézzed szegényt, ez tényleg azt hiszi…

– Mit hiszek én? – már ordít, azok meg csak mosolyognak, néhányan már nevetnek, bele a Halál szemibe.

– Hát hogy elveszed tőlünk Miska bácsit.

– De hát itt van, velem, viszem!!!

– Jaj, szegény Halál, – néznek össze a színészek és könyvtárosok, tanárok és közgazdászok, papok és borászok, orvosok, nővérkék, patikusok, királylányok, királyfiak, válogatott cigánylegények – nem ért semmit.

Miska bácsi megsajnálja a dühében zokogó Halált, átöleli a vállát, ránevet.

– Menjünk, majd útközben elmagyarázom.

Keserű Imre