Orvos vagyok, nem üzletember

Vajdovich IstvánDr. Vajdovich István, a Csongrád Megyei Kórház Szájsebészeti Osztály nyugalmazott osztályvezető főorvosa, címzetes egyetemi tanár kimagasló színvonalú munkája elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést kapta meg tavasszal, majd ősszel a Szentes Város Díszpolgára címet vehette át. Nevéhez fűződik az ötvözetlen titánból kifejlesztett Denti Implantációs Rendszer bevezetése is, amelyet 1987-ben kezdett el alkalmazni.

1965-ben Szegeden szerzett fogorvosi diplomát a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetemen, és friss diplomásként kezdett dolgozni a szentesi, akkor Csongrád Megyei Kórház Szájsebészeti Osztályán. A megyei státuszát és vele a szájsebészeti osztályt a hetvenes végén vesztette el a kórház, amit majd csak 1990-ben kapott vissza. Közben ambulancia működött a városi kórház keretein belül. 2007-ig, amíg nyugdíjba nem ment, előbb négy, majd hat ágyas volt a szájsebészeti osztály, amelyet vezetett. A professzort életéről, munkájáról és vállalkozásáról kérdeztük.

– Hogyan került kapcsolatba az implantátumokkal?

– Ahogy mondani szokták, jókor voltam jó helyen. A szájsebészeti osztályon, ahol a hetvenes években dolgoztam, mindennapos volt a fogsebészet. A szerencsém az volt, hogy a példaképemnek tekintett Müller főorvos német és angol nyelvű orvosi szaklapjaiban már olvashattam az implantátumok beültetéséről. Németországban a hetvenes évek közepén kezdték az elveszett fogak pótlására a különböző alapanyagú műgyökerek beültetését a szájba. Teljesen véletlenül a szentesi kórház sebészetén akkor dolgozott egy fiatal orvoscsapat, akik a csípőprotézisek gömbfejét ugyanabból a bioanyagból készítették, mint a németek. Az akkori szocialista országok közül legelsőként Magyarországon lehetett hozzáférni ehhez az alapanyaghoz, amiből különböző orvosi protéziseket gyártottak, így a csípőprotézist is. Ehhez a – mai szóval – projekthez kapcsolódtam 1980-ban, és kezdtem foglalkozni implan-tátumok fejlesztésével. Először állatokon próbáltuk ki a beültetést, a budapesti Állatorvos Tudományi Egyetemem. Amikor kiderült, hogy ez az anyag teljesen szövetbarát, akkor kezdték embereken is alkalmazni itt, Szentesen a csípőprotéziseknél, én pedig a fogpótlásoknál. Az első beültetéseket 1983 márciusában végeztem. A fejlesztésekbe először a budapesti, majd a szegedi szájsebészeti klinika is bekapcsolódott.

Azt tudni kell, hogy az akkori szakmai vezetés ellenezte az implantológiát, mert korábban a szájsebészetben sok bajt okoztak a fém alapanyagok. Ez az új műanyag alapanyagú műgyökér már teljesen szövetbarát és van olyan betegem, akinek 20-25 éve semmi gondot nem okoz. Mire teljesen kialakult a technológia, kiderült, van még jobb alapanyag, a titán, ami sokkal könnyebben megmunkálható, mint a kerámia, miközben a biológiai hatása ugyanolyan jó.

Nálunk kezdetben nem lehetett hozzáférni tiszta titánhoz, mert katonai és űrtechnikai alkalmazása miatt tiltó listán volt civil felhasználásra. Csak a nyolcvanas évek végére sikerült megfelelő tisztaságú titánt szerezni és orvosi implantátumot gyártani. Az akkori viszonyok jellemzésére egy történet. Egyik betegünk Tiszakécskén, az egyik gyárban dolgozott, ahol a Szojuz űrhajók külső titánburkolatát is gyártották. Ő hozott zsebben titánlemezeket és kisebb rudakat kipróbálásra.

Az egyetemekkel való együttműködés hozta a saját vállalkozás elindítását. A nyolcvanas évek végére a fogorvosok körében akkora lett az érdeklődés az imp-lantátum-beültetés iránt, hogy úgy láttuk, az egyetemek támogatásával érdemes volna önálló képzéseket indítani, illetve elfogadható árú és jó minőségű fogpótlók gyártásba kezdeni. Ezért erre a három feladatra, posztgraduális oktatásra, implantátum-bizto-sításra, valamint az ezekhez szükséges eszközök, technológiák terjesztésére 1989-ben létrehoztuk a Denti System társaságot. Hárman alapítottuk, egy szegedi professzor barátommal és a bátyámmal, aki gépészmérnök. Ő pár év múlva, a professzor a kilencvenes évek végén szállt ki a társaságból. Azóta a szakmai részt gyakorlatilag én csinálom, előadásokat tartok, bemutató műtéteket végzek. Vecsésen kialakítottunk egy fogászati és szájsebészeti klinikát, amelynek a szakmai vezetője vagyok. Általában hétvégenként vagyok ott operálni, még külföldről is jönnek kollégák a bemutató műtétekre. De nem csak sebészeti beavatkozások, hanem implantátumos fogpótlások is történnek itt, amely része a továbbképzésnek.

– Ezek szerint üzletember is lett?

– Nem. Én maradtam a kaptafánál, orvos vagyok. Teljesen elvált tőlem a vállalkozás üzleti része. A cég egyik központja itt van az ipari parkban, amit Nóra lányom irányít. Ő tanárként kezdett a gimnáziumban, majd elvégezve a Közgazdaságtudományi Egyetemet, 13 évvel ezelőtt került a céghez. Itt végezzük a Németországban legyártatott implantátu-mok felület-kialakítását, sterilizálását, csomagolását és terjesztését. A kft. ma harminc embernek ad munkát közvetlenül. Továbbra is praktizálok, a városban van rendelőm, előadásokat tartok, konferenciákra járok itthon és külföldön. Nekem is szükségem van továbbképzésre. A lányaim közül a nagyobb, Éva gyermekorvos, gasztroenterológus a kórházban. De nem teljesen idegen tőle a szájsebészet, mert szokott asszisztálni nekem a műtéteken.

– Az idei év több elismerést is hozott.

– Március 15. alkalmából vehettem át Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést. Ez egy szakmai elismerés a szájsebészet és implantológia területén végzett munkámért, az egyetemi és posztgraduális képzésekért. Meglepetés volt számomra, de nagyon jólesett, hogy a 46 éves szakmai tevékenységemet ilyen módon is elismerték. Külön emlékezetes, hogy a díjat átadó Réthelyi Miklós miniszter egy évvel járt felettem a HMG-ben.

A város által kapott díszpolgári cím már inkább társadalmi jellegű. Nem hittem, hogy valaki próféta lehet a saját hazájában. Míg az előbbi díj a kollégáknak is szól, ez a cím inkább a családomnak, akik szintén a városban dolgoznak. Édesapám hatvan évig körzeti orvos volt Szegváron. Ez a díj érzelmileg sokkal közelebb áll hozzám. Sajnos, a díszpolgárok társaságának múltkori összejövetelére nem tudtam elmenni, de legközelebb ott leszek.

A karácsonyt mindig itthon töltjük, a gyerekek jönnek hozzánk. Ha nem lesz nagy eső, akkor elmegyek a környékre vadászni, fácánozni és természetesen tanulok, szaklapokat, újságokat olvasok. Szerencsém volt az életben. Mindig kedvezően alakultak az életem fordulópontjai és ma is jól érzem magam, vallja Vajdovich István.

Besenyei