Ismeretlenségből hoz bennünket, lerak a helyünkre, és mielőtt teljesen
megszoknánk a világot ismét bekopog. Megszínezi hajunkat, arcvonásainkat
átrajzolja, csontunk néha sajogni kezd tőle, és bár az egész ellen
lázadoz a lélek - mindhiába. A cifra fejedelem, a szakállas Idő,
már nem önfeledt játszótársunk, hanem a korosodó évek, a fénylő
emlékek mérőeszköze. Nem véletlenül öregebb mindenkinél a világon.
Persze az emberre szabott idő mindig érték és igazából nem a múlása
számít, hanem az átélése!
Ezt állapítjuk meg mi nagyokosok, szereplői érettségi diáktalálkozónak,
azzal az odavetett kétkedő megjegyzéssel, hogy... "a tablófotód
mintha jobban sikerült volna, ahhoz képest, ahogyan most kinézel..."
A dramaturgia ezután piros lapot oszt ki jókedvünknek. Az osztálynaplót
olvasó társunkkal együtt fejet hajtva megadjuk a kívülről néma,
de belül fájdalmasan dübörgő tiszteletet a már örökké hiányzóknak,
akik sajnos már nem lehetnek velünk és családjaikkal, szeretteikkel.
Ezekben a pillanatokban a hiány tonnányi teherrel nehezedik ránk,
anyagszerűen megtestesítve érzésünket.
A következő jelenetekben seregnyi vidám és félkomoly történetke,
megtörtént epizód kerül elő a gimnáziumról, társainkról, önmagunkról,
a tanárainkról, csipetnyi jelennel is fűszerezve. Csiribí-csiribá!
A közös cilinderből elővarázsoljuk ifjúságunk kék madarát és röptetjük
azzal a független csapongással és önjáró hangulattal, aminek a kedvéért
tulajdonképpen összejövünk, és itt vagyunk. Energiaforrás valamennyiünknek.
Mindezt előmozdítjuk és szimbolizáljuk akként, hogy az iskolaudvarban
fiatal tölgyfacsemetével a hátunk mögött készülnek az újabb csoport
- és osztályképek. A múlt most nem lekötöz, hanem felszabadít. Szabad,
reményre, szerencsére, jövőre, vagy bármi jóra, szépre gondolni,
hiszen egy régi nóta sorainak mindig friss az üzenete: "Akad
még őszi erdőn virágszál - Kivirulna, hogyha reá találnál."
-bert-
|