Szebellédi Anna Nagy-mágocson született, az ottani kastélyotthonban kezdett el dolgozni kisegítő gondozónőként még 1965-ben. Azt mondja, azért, mert nem volt kedve gimnáziumba menni. Nagyon egyszerű parasztcsaládból származom, úgy érzem, a szüleimtől jó neveltetést kaptam - meséli. Mégis, miután a kastélyotthonban nem számíthatott arra, hogy beiskolázzák, '68-ban úgy döntött, elhagyja azt, és a szentesi kórházban helyezkedik el. Ott azután kitanulta az ápolónői szakmát. A belgyógyászati osztályon dolgozott, egészen '73. január 15-ig. Azt követően visszakerült a nagymágocsi kastélyotthonba - főnővérnek. - Fájdalmas pont volt az életemben, hogy el kellett hagynom szülőfalumat - mondja. - Akkor azt találtam mondani, ide visszajövök, de csak főnővérnek. Hát megtörtént! Az ország legfiatalabb intézeti főnővére voltam '73-ban. Tanultam, képeztem magam. Pestre jártam iskolákba. Mígnem '81 decemberében az akkori járási-városi főorvosasszony dr. Budai Lajosné, és a vezető gondozónő, dr. Tari Gáborné megkerestek Nagymágocson, hogy jöjjek Szentesre dolgozni. Mint járási-városi szociális gondozónő kellettem nekik. Ez kihívás volt a számomra. Szentes város tartozott hozzám és kilenc község. Úgy gondolom, a munkám nem volt hiábavaló, nagyon sok segítséget tudtam adni a gondozónőknek. - Egészen 1985-ig. Azután. - A Pszichiátriai Ápoló Otthon főnővére nyugdíjba ment, én mentem a helyére. Úgy gondoltam, majd ott "elfőnővérkedek" egy darabig, de nem így történt. Dóczi Gábor tanácselnök és dr. Kovács Ágnes osztályvezető felkeresett azzal, hogy Szentesen is létre akarják hozni a gondozási központot. '86 novemberében megpályáztatták az állást, decemberben megkaptam a kinevezésemet, '87. január 1-jével, elsők között az országban megalapítottuk az intézményt. Nagy munka volt, nagyon nagy feladat. Akkor még csak egy idősek klubja működött, a Tóth József utcai Pszichiátriai Otthon mellett, húsz étkező emberrel, egy nyolc és egy négyórás házigondozónővel. - A Nagyörvény utcában kezdtünk. Dolgoztam és tanultam. A felsőfokú végzettség mellett elvégeztem a szociális munkás szakot, a szociális szakvizsgát 51 éves koromban tettem le, emellett elvégeztem a körzeti szakápolót is. Miért volt erre szükség? Mert így láttam át az egész szakmát. Vallom ma is, ahogy fejlődik a szociális gondoskodás, nemcsak a mennyisége, hanem a minősége is, csakis úgy tudok egy intézményt vezetni, ha a szakmát teljes mértékben elsajátítom. - A dolgozói létszám is szaporodott, a központ átkerült a Horváth Mihály utcába, az idősek klubja 50 férőhellyel működik, már 90 óta Felsőpárton is. '96-ban pályázati pénzből megalakítottuk a fogyatékosok klubellátását, ami mára húsz főre bővült. 2003-ban megnyitottuk a Munkás utcában a közösségi pszichiátriai ellátást, mellé a nappali ellátást is, és most már a szociális étkeztetés is felfejlődött. A dolgozói létszám 1987-ben kilenc volt, most közel negyven munkatárstól köszöntem el. Romló egészségügyi állapotom miatt kértem a nyugdíjaztatásom. - 2007-ben már húsz éve lesz, hogy működik a gondozási központ, hogyan gondol vissza az eltelt időszakra? - A szociális munka egy csapatmunka, aki fel tudott zárkózni mellé, az ma is ott dolgozik, képzi magát. Én mindig azon voltam, hogy a munkatársaim szakirányú végzettséggel rendelkezzenek. Az akkori gazdasági vezetőnek, Hódi Józsefnek oroszlánrésze volt abban, hogy a központ ennyit fejlődött. 1998 és 2003 év között több mint 30 millió forintot nyertünk munkatársaimmal különböző pályázatokon. - Jegyzetet írt, vizsgáztat a szakmában. - A jegyzetet az önkéntesek képzéséhez készítettem. 2005-ben pályáztam vizsgaelnöki teendők ellátására, és három szakmára kaptam engedélyt. Vizsgáztathatok szociális gondozókat, ápolókat, mentálhigiénés és szociális asszisztenseket. Most, hogy a felmentési időmet töltöm, kell is, hogy valamit dolgozzak. A magánéletem úgy alakult, hogy 2005-ben elhunyt a férjem, viszont későn lettem anya, talán a munkám miatt alakult így. A fiam elsőéves egyetemista, a bölcsészkaron tanul, azért is dolgozom, hogy a gyerekem tanulmányait finanszírozzam. Bízom benne, ő az életem, a mindenem. - Óriási türelem, megértés kell, hogy idős, beteg emberekkel bánjon. Ezt öntől hallottam egyszer. - Tizenkét éves voltam, amikor azt mondtam a szüleimnek, hogy ápolónő akarok lenni. Genetikailag, apai és anyai részről van indíttatásom. Az egyik nagynéném a kastélynak volt a főnővére. Két mozgássérült testvérem van. A nagymágocsi Kastélyban Felicián atya sokat segített az életben. Mindig azt mondta, legyen hitem, szeretetem. Nagyon szerettem az embereket, a napi munkaidővel nem ritkán 10-12 órákat dolgoztam, a párom sok terhet levett a vállamról, s most nekem nagyon fáj az, hogy a szociális ellátás az utóbbi években bürokratikus lett. Félő, hogy papírmunkává válik. Márpedig a szóbeli kommunikációt, azt, hogy a hozzátartozókkal le kell ülni, a szolgáltatáskérőkkel beszélgetni kell, nem lehet papírmunkával kiváltani. Velük foglalkozni kell. - Egyre több a rászoruló, szeretetre vágyó idős ember. - Eleinte minden elhunytat megsirattam. Nagyon jó időben tanultam ápolónőnek, mert akkor Bugyi professzor volt a sebészeti osztály vezetője, sokat voltam műtőben, nagyszerű belgyógyászokkal dolgoztam. Megtanultam szeretni a beteget, az idősebb embereket, meg is érintettem őket. Kezét, arcát megfogom. Ezt a munkát nem lehet íróasztal mellett végezni. Az embert meg kell érinteni szóban, kézzel, tettel és cselekedettel. Lovas József

<<< Vissza