Nem tudta, hogy üres széke mily bánatot szül, másképp nem hagyta
volna szüleit egyedül. Nem láthatta édesanyja szemében a könnyet
ha látta volna, biztos elmegy. Apja búsan, szomorúan ült, de ő ezt
sem látta. Még csak nem is írt, hogy most sem megy haza karácsony
estére. A két öreg hiába nézte tompán a telefont, az sem csörrent
meg. Nem is hitte, milyen mohón várja édesanyja, hogy gyermekét
újra karjaiba tarthassa. Nem tudta, hogy mit jelent, ha karácsonykor
nincs ott: máskülönben félretett volna minden dolgot, gondot. Nem
láthatta, hogy szülei rózsás arca, hogy halványul, hogy a ráncok
hogyan sokasodnak, s hajuk megfehéredett.
Nem ment hát, s nem is üzent, az élet dolgai másfelé terelték figyelmét.
Nem gondolta, hogy jövő karácsonyra nem lesz tán már hova menni.
Most még a két öreg csendesen biztatta egymást: kelekótya, szeles
gyerek, nem ér rá, sok a dolga.
Karácsonyra, Te ugye hazamész?
S, előtte szóltál, hogy várjanak vagy csak úgy váratlanul? Felkeresed
a régi otthont, hol mindig várnak a nap 24 órájában? Neked is ott
kell lenned, hogy csókkal mutasd meg, nem feledted édesanyád, s
forró öleléssel üdvözöld édesapád. Együtt szép az ünnep! Vigyázz,
hogy sose kelljen bánnod, hogy nem tetted meg, mert nem a sírjukra
kell száz virág...
Most még nem késő, írj, telefonálj, állj le a sok anyagi dologgal,
csak ami fontos, a lélekkel törődj. Adj hát üzenetet, hogy ne hiába
várjanak otthon, hogy szívük hadd dalolja, boldogságuk, a gyermekük
hazajön karácsonyra.
Dr. Horváth György
|